Feldolgozásnapló

 még mindig veled álmodom    napok óta sosem látott hó, nem olvad, megáll sokcentesen, és hullik sokat, mindent fotózni meg nyalogatni a pelyheket, és ez is egy olyan dolog, amit már nem veled élek meg  hogy itthon maradtam, és csak a figyelmem akartam elvonni, és megcsitottam az instagramot, és ott volt a videód, a sokéves összefoglaló videód, és én nem tudtam, meddig nem vettem levegőt, csak hogy szúr, és a könnyem is hullott, én persze nem voltam benne, nagyon sok minden fáj  hogy tegnap is ingyen adtam a tubit egy srácnak, mert hasonlított rád   nem tudom, mitől félek jobban, hogy nem múlik el soha, vagy hogy mégis   és ugye, hogy nagyon fura, hogy azóta nem láttalak, ez nem természetes, ez nem valós, és én azóta is arra az utolsóra gondolok, és annyi mindenkivel igen, annyi helyen lehetetett volna, és veled mégsem találkoztam soha azóta   és azt akarom, ha igen, szép legyek és boldog, és te bánd, hogy akkor nem, vagy legalább p...

  kétezerhuszonöt  ezerféleképp volt iszonyú a kétezerhuszonöt, és megszámlálhatatlanul sokféleképp nagyon szép. most egy bénácska kísérletet teszek arra, hogy összegezzem az évet, ami alatt gyakorlatilag nem írtam egyáltalán soha semmit.   a szilvesztert kurva betegen töltöttem a stáhlyban. istenigazából nem bántam, mert nem kaptam semmi olyan meghívást, ahova szívesen mentem volna. andris elment bulizni, aggódtam miatta, de éjfélre hazajött, akkor tudtam, tényleg tudtam, hogy nagyon-nagyon szeret. az anyja kérte, adja nekem oda a telefont, ezen meglepődtem. pici volt a szoba és hideg. akkor már nem szerettünk ott élni.  utána még sokáig beteg voltam. hetedikén mentünk az Operába - én életemben először - a Denevért néztük, gyönyörű voltam, azóta is azt a képet nézegetem. utána összevesztünk.  — minek csinálom ezt az egészet, teljesen őrült vagyok, soha nem fogok a végére érni. elbasztam, elkúrtam ezt az évet, elvesztem minden teendőben és felelőségben....

 mit jelent az, hogy mindenestül birtokolni akarlak. tudni az összes elnyomásod és félelmed, és hogy én lehessek az, az egyetlen, aki hatással van rájuk. irányítani akarlak és segíteni, megtartani: a csettintésemre lehess szomorú.   kivehessem azt, amit nem szeretek. hogy ne legyen az égvilágon semmi, ami meglep.   soha ne kelhessek fel én rémálomból, se gyötrődnöm, se bizonytalannak lennem se kelljen lennem. csak lennél te, akit tudok sejtszinten, és ez így jó, és mindaddig, amíg nem olvadhatsz így belém, én félni fogok, és nagyon sokat sírni.   mikor kedden engem Mussolinihez hasonlítottak, nekem imponált, ezt tudod. nem tudom ezt nem szeretni magamban, ez vicces, ha belegondolsz, mert ha erre vágyom a legjobban, akkor persze magamban is mit becsülhessek, ha nem az erre való törekvést.   jobban félek attól, hogy te egyedül maradsz, minthogy én. én mentettelek meg, kiemeltelek a borzalomból, amiben addig tapicskoltál, és most annyira kiszolg...

 Hogy vajon normális-e, hogy nincs nap, hogy eszembe ne jutnál. Definiáld, hogy mi a normális, idióta. Nem, nem így értem, nem erre gondolok. Nem is arra, hogy helyes -e. Akkor?      Hogy két napja egy éve, hogy először voltam együtt a szóközössel, és lassan kilenc hónapja együtt élünk, és én ennek ellenére rád gondolok. Az tök mindegy, hogy mennyit meg hogy meg miképp - eszembe jutsz, álmodok veled. Azt hiszem, végtére nem változott olyan sok minden.   Vele egyre többször beszélünk az eljegyzésről, és figyelj, az a helyzet, hogy szerintem már tényleg itt van, a küszöbön. Ezért kellett, hogy újra neked írjak, mert most nem tudom, amiatt hiányzol, mert végre végérvényesen kizárhatlak, visszatánc nélkül, és ettől talán majd kaphatok levegőt, vagy mert még mindig rettenetesen szeretlek, és talán tényleg úgy van, ahogy az első naptól megjövendöltem, és mindig szeretni foglak, más mellett is.   És én azt hittem, a tér és idő majd megoldja ezt is, és n...

      Micsoda árulás részemről már csak az is, hogy az eltés tanulmányi tájékoztatón - a beiratkozásom követően - részt vettem. Hogy tárgyfelvételről, kreditekről meg szemináriumokról jegyzetelek a terem sarkában és gagyi filmek plakátjait nézem: nem unalmas, csak banális.      Annyira nem érdekeltek ezek a corvinuson, Pázmányon, és teljesen random vidéki városokban kommunikáció és médiatudományt meg szabadbölcsészetet végzett osztálytársaim, hogy egyiknek sem emlékszem az arcára, pedig én mindig mindenkiére. A teli tanteremben két srác volt filmes kötődéssel - mindkettő metus, ostoba hanggal mutatkoztak be, az egyik még ahhoz is gyáva volt, hogy nevén nevezze, csak azt mondta: "mozgókép alapszak".      Azonnal letapostam az egészet. Hogy elfelejtettem beiratkozni, és most pótra mentem, mondhatjuk bizonyosan, hogy freudi, de a fontoskodó zsargonok kétórás dobálása sokkal megterhelőbb volt, mint reméltem. Ordítani kellett volna, hogy ebben nin...

 bárcsak elnyomhatna ez is, mint a tavaly július, csak takarjon, mert egyedül nem megy.    még nincs elég hideg, valahol a fás belső kertben kabócák, most nagyon furcsa Budán lenni, mintha el lennék szigetelve, mert ott, tavaly már útra keltem volna, ha mást nem, hát a zarándokutamat a feneketlen tóig, útba ejtve az összes helyet, ahol akár (ez sokszor visszajön).   én nem tudok senkinek beszélni róla, mert igazából nagyon fáj, és iszonyú hülyén érzem magam. és azt, hogy akkor minek volt minden - az összeköltözés, hogy megszerettem a családját, hogy biztonságban éreztem magam, és hogy, és tényleg ezt kívánom, bárcsak ne lett volna, bárcsak egyáltalán ne lett volna, mert így most annyira megalázó, hogy még írni is napokig kellett várnom, hogy tudjak.   egyedül érzem magam. rettegek, ha elmesélem, kicsi és jelentéktelen leszek: valaki, akivel ez megtörtént.   hogy hogy lehet nekem így hazudni.   hogy mennyire repedt és bögrényi voltam...

 holnap lesz a diplomaosztóm   és vége van, és ennyi volt, és már semmi nem köt vagy fűz az intézménynek, ami kitörölhetetlenül belém nyomódott   azt hazudtam, sétálni megyek, de az utcánkban lévő turkálóba voltam ruhát venni, ezernyolcszáz forintba került, Marcitól kértem kölcsön pénzt, hogy ki tudjam pótolni, nem volt annyim. fekete ruha, középhosszú, Benetton márkájú, masni van a derekán. este kimosom és kivasalom.   Andris nem jön. olyan könnyűn jelentette be, mintha tejért indulna a spárba. persze, mondtam, hogy nyugodtan forgasson kedden, de akkor még úgy volt, hogy este hétkor kezdenek, és nem reggel. most beszorulva érzem magam, este a borozóban lesz stábmegbeszélés, haza nem mehetek, de beszélni sem tudok: így nem   majd este.   én nem akarom szétverni ezt, ami velünk, de nem tudom, hogyan csináljam végig ezt a napot nélküle. talán mondanom kellett volna, ha megkérdezi, talán én jelentem ki, hogy menjen csak, ragaszkodtam v...

  rámtekeredik ez a hideg fehér neonfény, az ostoba magyar szinkron és a leértékelt szaloncukorpapír. már tegnap is dobáltam magam: két napja vagyok itt.   csupa harmadik világbeli problémából gyúrtak. a rendelt halászlé szörnyű, a fenyőfa 25 cm és mű, fibershakes promódíszeket aggattunk rá. a többiek elfeküdtek a kanapén, és ami a legrosszabb: nem szólunk egymáshoz. az elmúlt évek karácsonyaira nem is emlékszem egyáltalán.   apa meg anya épp összeszólalkoznak: én már azon sem veszekszem, hogy az engedélyem nélkül túrják át a holmijaim. többnyire festettem meg előadásokat hallgattam. bújtam a telefonom, élveztem, hogy butulok. holnap, holnap megyünk mamához, igazán nem szeretnék sokat: elszívni egy cigarettát, meginni egy kávét, váltatni pár, csak pár sor dialógot, csak egy keveset hadd szólhassak már, mert ha Andris nem hív fel tegnap, mára már biztosan tikkeltem volna.   fakulok, ha nem beszélhetek, de legfőképp süppedek (magamba). talán szomorú sem ...

  istenem, ma egy éve nyitottam a blogot. ezt írtam a fejlécben pontosan - és azóta nem voltam hajlandó megváltozatni - A lassan már egészen nyilvánvaló nárcisztikusságom legegyértelműbb megnyilvánulása, hogy csináltam egy oldalt a szenvedéseimnek (én egy hetre tippelem a kitartásom).  istenem, képtelen vagyok visszaolvasni, tudni, mi volt akkor és úgy, mennyi minden nem, ahogy szeretném, vagy jobban.   egy éve két hetet adtam magamnak, és most nézz rám: szobám van és ingem, kandallóillatú parfüm születésnapomra, zabtej a hűtőben, Golden Virginia, munka, iszonyú kevés szabadidő, rengeteg-rengeteg ötlet: nézd: ezalatt az egy év alatt én már nem ismerek arra, aki írni kezdett.   

  Micsoda boldogság ez az idő! Néha kiterülve fekszem, és arra gondolok, hogy ez így nem is igazságos. Micsoda kiváltság, micsoda leírhatatlan öröm.    Végre ügyes vagyok és most élvezem megint, hogy tudom, ki ilyen kávét kér, és ma azt mondta Sanyi, hogy hasznos vagyok, amitől egyszerűen csak büszke voltam magamra, és kedves vagyok a színészekkel is, elbeszélgetek bármelyik stábtaggal és emberként funkcionálok irtó kevés alvással is. Zöldségeket kérek a rántottához, sokat teázom, otthonosan mozgok.   És fekszünk egymás mellett, még éppen lihegünk, a mellkasunk emelkedik fel-le, és ugyanazt gondoljuk épp, csak neki van bátorsága a semmibe suttogni: annyira szeretlek. Nézzük egymást, mindig hosszan, képtelenül figyelve a másikat, hogy történhetett ez, és megint csak ő mondja, neki vannak rá szavai, én csak ölelem, csókolom, ahol tudom, és szorítom - nem kétségbeesve, csak megengedő ragaszkodással. Szóval megtartasz, kérdeztem tőle legutóbb, hát meg, felelte. Regg...

  Hetek óta nem írtam itthon, az íróasztalomnál ülve. Csipkerózsa tea fő, a szekrényben gyömbérkeksz, borús idő volt mai is, felmostam a lakást. Sosem szerettem még ennyire az őszt: egészben érzem, sejtszinten.   Először van ágyam, felsikkantottam múlt héten Andrisnak, hogy nekem még sosem volt ilyen szép szobám. Nem figyeltem, komolyan vette-e, amit mondok, én is csak később jöttem rá, hogy tényleg. Illegetem magam a tükörben, és sírni kell, mikor az emberek megjegyzik, milyen szép vékony vagyok, és én legszívesebben körbemutatnám a szép ágyneműm és az egészséges növényeim, a gyógyteáim, amiket French pressben főzök, a hosszú kockás ingeim. Most a legjobb a fény, milyen jó, hogy kivágtuk papírból a bútorokat és kirakósként találtuk meg a tökéletes elrendezést, pedig nem is tudtuk még akkor, mennyire tökéletesen fog működni, amit elgondoltunk.   Múlt héten egészen kimerültem, de most két szabadnapom is volt, és most jól vagyok. Aludtam tizenhárom órát, nem töltö...

  Nem értem, miért környékez meg állandóan a zuhanás, miért nem tudom levakarni, miért nem növök fel.   Andrissal megállapodtunk abban, hogy a vasárnapunk volt az egyik legjobb nap valaha: későn keltünk, bújtunk, az ágyban reggeliztünk Girlst nézve, szeretkeztünk sokat, ő elélvezett, én elélveztem, cigiztünk a gangon, vettünk melegszendvicsnek valót.   Este kiugrott találkozni gyorsan a barátjával, arra gondoltam, mennyire mennyire jó visszaérni a a legfantasztikusabb lányhoz, suttogta a homlokomra csókolva.   A hátának dőltem, így nem tudom, észrevette-e, hogy sírtam, mikor arról beszélt, ő egyszerű ember, nem tudna hazudni. A világ egyik legjobb napján iszonyú, rettenetes szomorúság tört rám, már tisztán láttam, hogy ő pontosan azokat és úgy mondja, mint a Géza, és a különbség: ő nem elég érett még a legkifinomultabb manipuláláshoz. Te bolond, te bolond, ismételgettem magamnak, hogy mégis mit vártam, mire számítottam.   Azóta nem beszéltünk. Sok...

  Már péntek van, annyira kimerültem, hogy hiába alszom nyolc órát, már reggel szédelgek, rengeteg teát iszom (tejjel!) és ebédszünetben elvonulok telefonálni, mert nem tudom a többiek levegőjét szívni. Pedig a reggel olyan, mint egy musicalben: mindenki repül felém és köszön, viccelődnek, érdeklődnek, ez nem valóságos, Atika azt írja, egy fehér szív vagyok, aztán mégis forgatja a szemeit, amikor nem viszem fel a színészek ebédjét (hát persze, hogy nem, nem az én dolgom).   Óvnak, mint egy kisbabát. Misi ma megpuszilt, Alex megsimogatott, Atika ölelget, a kellékes radiátort hozott nekem, Csongi fészket épít, a catering olyan cuccokat ad, amiket nem lehetne. Hannuska, örvendeznek, mikor meglátnak. Egyelőre felfoghatatlan ez a disszonancia, hol volt ez belőlem eddig, hogy láthatnak így mások, tényleg ez vagyok-e - de akkor miért hittem eddig egész mást?   Másfél óra és végzünk, és én találkozni akartam ma valakivel, de tegnap nálam volt a Marci, azelőtt Lili meg A...

 Nem tudok arról írni, ami jó, pedig most egyszerűen minden az. Attól félek, hogy felébredek hajnal három körül a konyhám közepén, ahogy szoktam, és körbe kell járnom a lakást, hogy megbizonyosodjak, eddig tartott az álom, már megébredtem.   A forgatás persze iszonyú kimerítő, és hiába listázom, kivel és mit nevettem, vesznek körbe iszonyú szeretettel és érzem magam egyre komfortosabban a káoszban, aktívan fáradok. Pedig szedem a vitamint éd takarítom a piciszobát, kimosom a sötéteket, öntözöm a fikuszt. Kapszulát veszek és zabtejet, a konyhapulton ülve beszélgetek a lakótársaimmal, kint már hideg van, a szobámban füstölő ég és a kislámpa. Petivel a begyújtott cserépkályha előtt isszuk a forralt bor, remélem őt soha nem vesztem el, gondolom, miközben megint egyetértünk valamiben és hangosan nevetek. A vonaton a nyár zenéit hallgatom, rég szerettem ennyire az őszt, teát iszom és a Cementkertet hallgatom. Lett túranadrágom és túrakabátom, végre láttam Paolát, nem maradtam a...