2024.10.16

  Micsoda boldogság ez az idő! Néha kiterülve fekszem, és arra gondolok, hogy ez így nem is igazságos. Micsoda kiváltság, micsoda leírhatatlan öröm.  

 Végre ügyes vagyok és most élvezem megint, hogy tudom, ki ilyen kávét kér, és ma azt mondta Sanyi, hogy hasznos vagyok, amitől egyszerűen csak büszke voltam magamra, és kedves vagyok a színészekkel is, elbeszélgetek bármelyik stábtaggal és emberként funkcionálok irtó kevés alvással is. Zöldségeket kérek a rántottához, sokat teázom, otthonosan mozgok. 

 És fekszünk egymás mellett, még éppen lihegünk, a mellkasunk emelkedik fel-le, és ugyanazt gondoljuk épp, csak neki van bátorsága a semmibe suttogni: annyira szeretlek. Nézzük egymást, mindig hosszan, képtelenül figyelve a másikat, hogy történhetett ez, és megint csak ő mondja, neki vannak rá szavai, én csak ölelem, csókolom, ahol tudom, és szorítom - nem kétségbeesve, csak megengedő ragaszkodással. Szóval megtartasz, kérdeztem tőle legutóbb, hát meg, felelte. Reggelit csinál, a gangon cigizünk a kávé mellé, páróránként szeretkezünk, és hajnalig vitatkozunk a dualizmusról meg a monarchiáról, nekem folyik a könnyem, nevetek, mert istenem, hát végre valaki, aki pontosan úgy viccel, mint én. Mindig felsorolja, mi mindenért engem, pedig sosem kértem, csak hallgatóm, és jó. És nem ijedt meg akkor sem, mikor anyuka megvárta a gangon, elszívtak három cigit, és anya először mondott valakire ténylegesen jót, ezt pedig csak apa és én tudjuk, milyen fontos. Én kint ültem a barátaival a kilenc fokban a szigeten, dideregtem, és amikor nem beszélt senki, mi csöndben vigyorogtunk egymásra, mint a gyerekek. Elmentünk a Normafára és elvisz munkába is, mikor hajnalban megyek, eljön a Keretbe, vagy a Puskinba, én elmegyek vele Berlinbe, mert megkérdezte, elkísérném-e, ha venne nekem regjegyet, és elmegyünk Rómába is, mert még nem volt egyikünk sem és mert nagyon szeretjük egymást. 

 Én eddig nem engedtem magam ilyen boldognak lenni, és sem írni, sem beszélni nem mertem úgy igazán, csak Miminek meg anyukámnak, mert bár teljes és leírhatatlan lett volna, ha egyszer csak múlt időbe kell tennem, most mégis azt érzem: maradni fog. Eszeveszett bátorság most ebbe beleállni, mert mi van, ha majd vissza kell olvasnom, de már nem félek, már nem úgy. Kapkodjuk a fejünket, hogy érdemelhetünk ennyit. Ő mesél, én mesélek, ölelj át, mondja. Még egy csók, aztán alszunk. Én nem tudtam, hogy ez a szeretkezés, mit műveltem eddig? Igyunk még egy kávét, szívjunk el még egy cigit, nézzük meg azt a filmet, ezt te is olvastad? Gyermeki, ha azt gondolom, minket így találtak ki, hogy egy nappal sem akartam volna korábban megismerni, hogy századjára is remegő beleéléssel mesélem, hogyan találkoztunk, mert annyira jó mesélni, mert sokkal jobb, mint bármi, amit kitalálhattam volna -- az anyajegy a jobb fülén. 

Milyen jó vele, milyen jó egyedül. Még sosem hordtam ilyen kisméretű farmert, nem választottam egyedül parfümöt, nem érdekelt ennyire kevéssé, hogy ki mit rólam hogyan. Már közeledik a forgatás vége, elképesztően jó lesz utána,  már felsorolni sem tudom, mennyi minden és mindenki hiányzik. 

 Hogy féltem, mennyi butaságtól féltem, és tessék. Őrületesen boldog tudok lenni, ordítani akarok, aztán megtartom magamnak, mert igazából nem is fontos. Ha ő van, és én vagyok, és mi találkozunk, ha így öleljük egymást tovább, akkor hinni kell, és én nem is hittem mostanában igazán. Olyan dolgokról akarok írni, hogy hiányzik, és hogy nem is alszunk soha együtt, mert annyit beszélünk, és mennyi fura dolgot szeretünk egyszerre, hogy képtelenségekbe sodorjuk egymást, pillanatnyi bizonytalanságok nélkül és hogy lehetetlen összegezni bármit, mert már racionalizálni nem, csak érezni lehet - de nem fogok, mert most abbahagyom.