2024.08.07

  Istenem, az utolsó esténk Olaszországban a családi vakáción és anyám annyira gyűlöl, hogy rám sem bír nézni, apa meg a fiúk meg elfordítják a fejüket és lehajtják némán. 

 Én tudtam, hogy nem szabadott volna eljönnöm. 

 Az első napokban apával háborúztam, anya rugdosta a lábát az asztal alatt, mikor túl messzire merészkedett, én egy hajtásra megittam a camparim, másnap kijött a napallergiám. Akkor apa fékezett, onnantól nem hoztunk szóba semmilyen témát, nagyrészt ők beszélgettek: az időjárásról, a kajáról, más emberekről. Én többnyire bámultam, magamban motyogtam, megtanultam láthatatlanná válni. Számoltam vissza a napokat, rengeteget olvastam, általában maladaptív álmodozásba merültem és kiléptem a hús-vér testemből. 

 A vacsora előtt még boldog voltam, szinte szárnyaltam, hogy vége, nem volt olyan elviselhetetlen ez a pár nap, mint ahogy számítottam rá, de alaposan megviselt. Kiütések borították a teljes jobb felkarom, a hasam, a combom. Gyulladáscsökkentő krémmel kenegettem, szórakozottan vizsgáltam a bőrömre futó szorongást. 

 Az étteremhez érve a pincér közölte, hogy bent terített, oda tudnánk ülni. Felcsattantam, ne már, mondtam, kinek van kedve ugyan augusztusban bent fuldokolni, mikor itt ül kint a teraszon ez a rengeteg ember. A pincér megkérdezte, mit csinálunk, ha esik, megnéztem a telefonom: nem jósolt órákig esőt. Apa helyeselt, én közben lenyugodtam. Menjünk be, szóltam, komolyan, menjünk, én nem bánom, jó így is. A többiek már húzták a szájukat, a pincér bement. Erősködtem, tényleg, nekem nem baj. Apa indítványozta, hogy nézzünk más helyet, mindenki lódult utána: anyával az élen. 

 Akkor óriási széllökések támadtak. Az utcán étkezők mind bemenekültek, a helyek megteltek. Visszamentünk, az asztal már foglalt volt. Onnantól anya nem nézett rám. 

 Mindenki elfogadta a kialakult helyzetet, más éttermet indultunk nézni, sétáltunk, közben szórakozottan beszélgettem Zolival, apa elöl, fogta anya kezét, még nem értettem a helyzet súlyosságát. Találtunk egyet, ahol volt szabad asztal, kicsaptuk az étlapot, anya szitkozódó és gúnyos megjegyzéseiből már kezdtem sejteni, mennyire dühös.

 Átkozott egy hangulat volt, passzív-agresszívan kortyolgatta a sörét, néha odavetett egy-két szarkasztikus beszólást a helyre, az ott ülő emberekre, a kínálatra - prolinak tartotta, méltóságán alulinak. Jancsival bájcsevegett kedvesen, ránk se nézett. Apa felé félúton megenyhült, Zolit azért büntette, mert velem beszélt. Feszengtünk. Aztán a nagyobb öcsém is kegyelmet nyert, feltett neki egy kérdést, talán még rá is mosolygott. 

  A vacsora végén nem bírtam tovább, addig szuggeráltam, de nem, muszáj volt rákérdeznem, miért nem néz rám órák óta. Ordibálni kezdett. Elrontottam mindent, tönkretettem mindent. Védekezőn felemeltem a kezem: igen, hát persze, hogy felcsattantam az elején, de hát többször mondtam utána, hogy nem baj, üljünk be oda, hát istenem, tényleg, nem is én javasoltam, hogy menjünk el, nem én akartam otthagyni a helyet. Ennél is jobban fel akarsz baszni, komolyan, ezt akarod, kérdezte maró gúnnyal, és lezártnak tekintette a vitát. A többiek lehajtott fejjel ültek. 

 Hazasétáltunk, Jancsitól puszival köszönt, Zolitól jó éjszakáttal, aztán elfordult és elment. Döbbentem néztem utána. Ez az este kicsiben annyi, de annyi évünk sűrítve. Bosszantja valami, nem beszél róla, a fiúkkal - főleg a legkisebbel - enyeleg, hogy bántson, engem bűnbakká avat bármiért. A módszere ténylegesen fáj. A kedves, törődő szavak hozzájuk, a képtelen ellenállás, hogy annyira kevésre tart, hogy egy töredék másodpercig is felém tekintsen: még rosszul tud esni. Kisgyereknek majd kamasznak érzem magam, az összes nélkülözés, melyeket az évek alatt felhalmoztam, mind rám zúdul, összemegyek regresszív állapotba és magamba húzódóm. 

Micsoda hülyeség, micsoda képtelenség. Egy fehér abroszos éttermem, egy halleves miatt, amit enni akart, és most nem kaphatott. Kicsinek érzem magam. Bárcsak kiállna mellettem valaki, bárcsak kiállt volna mellettem valaki az évek alatt. (Danin kívül. A mi kettőnk szövetségének egyik legfontosabb tartóeleme pont ez volt: a nekem járó igazságtalanságokért ő szót emelt. Ha Dani itt lett volna, szólt volna értem. Talán megpróbálja - helyesen - elviccelni: egy halleves miatt? Tényleg egy halleves miatt ordibálsz a lányoddal, veszed semmibe? Ér ez ennyit, ér ilyen szájízzel itthagyni a partot, a homokot, az óvárost? Vagy érzelmi ráhatással: figyelj, szívj el egy cigarettát, vegyél mély levegőt. Ez legyen a legnagyobb problémánk. Ha rosszul esett, hát elemegyünk a városban egy olasz étterembe, TUDOM, nem lesz olyan, de elmegyünk. Vagy itt addig megyünk, amíg nem találunk olyat, ami tetszik neked. Megoldjuk, felnőttek vagyunk.) 

 Iszonyatosan hiányzik. Igaz, a harcok is egyre ritkulnak anyával (apával mintha most gyarapodnának), de ha bekövetkezik, szükségem lenne a sziklámra, a bizalmasomra, a szövetségesemre. Az én családom gyáva és megalkuvó, Zolival is arról vitatkoztunk, hogy csávót akar mellém, aki visszaránt a földre, mert nagyon fura vagyok. Ezt persze értsd jól, tette hozzá. 

 Én jól értem, de nem kérek belőle. Szenvedtem ezt az egy hetet, sosem volt egy igazi beszélgetésünk sem. Általában kajáról, az időjárásról, vagy más emberekről volt szó - utóbbi szinte csak és kizárólag cikizős kontextusban. Úgysem értik, nevettek hangosan. A hét elején apa fejenként százezret fizetett nekünk a fiúkkal, hogy együtt aludjunk. Hangosan ecsetelte a portásnak, milyen jó gyerekek vagyunk, hogy szeretjük egymást. Értetlenkedve fordultam anyához: minek akar nekünk közös szobát, ha aztán nekünk utalja azt a rengeteg pénzt? Mert azt akarja, hogy együtt legyetek, felelte anyám. Szegények, fogalmuk sincs, hogy mi csak csöndben nyomkodjuk a telefonunkat és néha gonoszan összeszólalkozunk egymással. A pénzt mindannyian elfogadtuk. 

 Most értem igazán, mennyire el kell szakadnom tőlük: ízlésben, gondolkodásban, érzelmileg. Így nem lehet, nekik ez jó és elég, de én tönkremegyek közben. Apa egyszemélyes messiást gyártana belőlem, listát írat, ki a szövetséges, tűrt, ellenség, leveleket fogalmaz a nevemben a médiának, arculatot gyárt nekem. Ez az ő lázadása, nem az enyém, de sosem ismerné el. Anyám hamis márkás ruhákat hord, örökké a látszatnak él. Összebeszélt valami gyógyszerész fiúval, fölkínált neki. Az egy rendes gyerek, magyarázta hosszan, ismerem a szüleit, azok is rendesek, savanyítóik vannak, a pénzzel sosem lesz gondod. Ha más mesélné, nem hinném el. 

 A fiúk okosak, rendesek és sunyik. 

 Hét nap teljesen felforgatta a viszonyom hozzájuk, megfogadtam, hogy soha nem jövök többet velük vakációzni így, csak ha van mellettem egy józan ész, valaki, akihez lehet szólni, akivel megoszthatom, mit olvastam, aki élvezi a napot és a tengert, ami mellém áll, ha valami konfliktusba keveredem. 

 Csak egyre kevésbé gondolom, hogy lesz ilyen. Huszonkét éves koromra cinikus lettem, örököltem a családom legtöbb rossz tulajdonságát, és már nem tudom, hogyan kaparjam le magamról. Egyre kevésbé találok bármi vigasztalót, egyre kevésbé hiszek bármiben, ténylegesen csak sodródom. 

 Addig úszkálok az öngyűlölet tengerében, amíg ténylegesen hagyom magam beléfulladni.