2025.07.14

 holnap lesz a diplomaosztóm 

 és vége van, és ennyi volt, és már semmi nem köt vagy fűz az intézménynek, ami kitörölhetetlenül belém nyomódott 

 azt hazudtam, sétálni megyek, de az utcánkban lévő turkálóba voltam ruhát venni, ezernyolcszáz forintba került, Marcitól kértem kölcsön pénzt, hogy ki tudjam pótolni, nem volt annyim. fekete ruha, középhosszú, Benetton márkájú, masni van a derekán. este kimosom és kivasalom. 

 Andris nem jön. olyan könnyűn jelentette be, mintha tejért indulna a spárba. persze, mondtam, hogy nyugodtan forgasson kedden, de akkor még úgy volt, hogy este hétkor kezdenek, és nem reggel. most beszorulva érzem magam, este a borozóban lesz stábmegbeszélés, haza nem mehetek, de beszélni sem tudok: így nem 

 majd este. 

 én nem akarom szétverni ezt, ami velünk, de nem tudom, hogyan csináljam végig ezt a napot nélküle. talán mondanom kellett volna, ha megkérdezi, talán én jelentem ki, hogy menjen csak, ragaszkodtam volna hozzá --- a könnyűség bántott 

 és tegnap is sírtam a Móriczon, vergődtem egész éjszaka, azt mondtam, a meleg miatt. újra írok, sírni kell ezen is - vajon mi maradt belőlem, hogy most megint csak így. hogy most nincs kinek beszélnem. 

 és én nem fogok kezet fogni Anikóval és Péterrel, ha ott lesznek a színpadon, mert nem érdemlik meg, és mert kölcsön kellett kérnem egy ezernyolcszáz forintos ruhára, mert soha nem segítettek semmit, csak felhajtottak tehetségtelennek, és elvágtak a lehetőségektől, aláztak és hazugnak hívtak, mikor kérdeztem. nem tudom, lesz-e szövetségesem, Peti nem lesz, másról nem tudok. apa jön, meg Jancsi. félek, hogy boldogtalanná teszem őket. 

 már megint olyan ez a nyár, hogy alig kapni levegőt, pedig három méter a belmagasság, és ma este levágom a hajam, mert a fele törött, és nem eszem, mert hónapokig rendkívül sokat. csak estére kell észnél lenni, mert akkor végre leülünk, és én másfél éve erre készültem, de már nem is szeretném igazán. 

 annyira sokáig tartottam magam, húzogattam, illegettem, ragasztottam, hogy elfáradtam, és nem is maradt semmi. rossz a mosógép, hullámosodik a fürdő padlója. poros plafon. Andrist megkértem, hogy zárja el lakattal a hűtőben az ételeket, de csak nem teszi, mostanában először tudok ellenállni a kínálgatásának. csapdában érzem magam a plusz tíz kilómban, és mindenkit tudok hibáztatni, de persze magamat a leginkább, és mindig csapdosom, a múltkor a kést, a hegye is letört. 

 és még mindig én vígasztalok, mert Lili elutazott, mást meg nem érdekel. a mozgásom is egyre darabosabb, mert mindig megfeszítem az izmaim, és kettesével szedem a magnéziumot, de nem oldódik ki a görcs. 

 szeretném, ha értelmet nyerne a kicsavart Kolorádó, a hasitasi kiszsebében kuporgatott aprók, a vécében gubbasztás a forgatásokon. hogy egyszerre essen le nekik, akik bántottak, hogy tévedtek, és ennyi elég, nem várok bocsánatot sem köszönetet, csak elképzelem, ahogy lehajtják a fejüket, és ez jó. 

 zsibbadok, nem esik jól írni sem igazából, jót akarok mesélni, valakiről akarok mesélni, de nincs semmi, csak én, kicsiben. nőnek a növényeim, aztán elsárgulnak. már nem ízlik a kotyogósban a kávé. 

 pici teendőket írok magamnak, hogy legyen egy kis sikerélményem. szövetekből rakom újra össze az életem, pedig fogalmatlan vagyok és egyre butulok. a kánikulai fáradtság elnyom, nem tudom, hogyan töltsem ki a nap hátralevő részét.