2024.09.20.

  Már péntek van, annyira kimerültem, hogy hiába alszom nyolc órát, már reggel szédelgek, rengeteg teát iszom (tejjel!) és ebédszünetben elvonulok telefonálni, mert nem tudom a többiek levegőjét szívni. Pedig a reggel olyan, mint egy musicalben: mindenki repül felém és köszön, viccelődnek, érdeklődnek, ez nem valóságos, Atika azt írja, egy fehér szív vagyok, aztán mégis forgatja a szemeit, amikor nem viszem fel a színészek ebédjét (hát persze, hogy nem, nem az én dolgom). 

 Óvnak, mint egy kisbabát. Misi ma megpuszilt, Alex megsimogatott, Atika ölelget, a kellékes radiátort hozott nekem, Csongi fészket épít, a catering olyan cuccokat ad, amiket nem lehetne. Hannuska, örvendeznek, mikor meglátnak. Egyelőre felfoghatatlan ez a disszonancia, hol volt ez belőlem eddig, hogy láthatnak így mások, tényleg ez vagyok-e - de akkor miért hittem eddig egész mást? 

 Másfél óra és végzünk, és én találkozni akartam ma valakivel, de tegnap nálam volt a Marci, azelőtt Lili meg Andris, holnap jön anya, elmegyünk meglesni téged és enni a pizzádból, aztán Katával és Bogival leszek, pedig takarítanom is kéne meg bejelentkezni Kreszre meg elmenni a rajzaimért a suliba és megszagolni a parfümöt, amit születésnapomra kérek: venni pizsamát és ágyat, látni apukám és a testvéreim. Keveset gondolok rád, de most az jár a fejemben, vajon fogunk-e beszélni holnap. Mikor legutóbb mentem, háromnegyed órán keresztül bujkáltunk a sötétben, mert neked eleged volt az emberekből, én meg iszonyatos bűntudattal küzdöttem - aztán eltűntél. Még tudom, milyen ruha volt rajtam aznap és hogy féltékeny voltál a fiúra, akivel egy pokrócon üldögéltem. 

 Most nem beszéltünk Andrissal másfél napja, ami oké, de először jutott eszembe, mi van, ha valamiképp egymásért voltatok: te, hogy lehessek vele, vagy ő, hogy lehessek veled? És közben már nem görcsölök többé, és talán nem is érdekel igazán, csak megszokásból érzek, valójában sodródok és fáradt lennék hozzád. Vele izgatott vagyok és pörgök, hangosan nevetek, sokat fecsegek, elhalmozom öleléssel, pedig mennyire nem szerettem bújni soha. Nem akartam, és elkezdett fontos lenni, és az egyetlen, amit tehetek, hogy beleengedem magam. A gangon cigizünk, ő direkt az én helyemre ül provokációból, teát iszunk és a napunkról mesélünk. A matracon a combomra hajtja a fejét, néha csak csöndben fekszünk és nézzük egymást. Cigizünk bent, rólunk van szó, pedig mennyire rettenetesen korai még reflektálni a megismerkedésünkre vagy hogy ki hogyan mit. Képeket nézünk, már természetesen ejtünk ki személyneveket. 

 Sakkozunk kettőt, felében nyerünk, ez az előjáték, aztán szex. A nevemet suttogva élvez el, de még nem tartunk ott, hogy elmondhassam, nem volt velem ilyen soha még. Nevetünk szeretkezés közben és után is, és most én mondom neki, hogy fantasztikus vagy, mert addig mindig ő, és rámszorít és szétcsókol. Addig nézzük egymást, hogy nevetni kell, megint cigarettázunk, mennyire szerezem az illatát, mesél valamit, tudja, hogy figyelek. Felelőtlenség nálam lennie, másnap hajnalban indulunk mindketten forgatni, de nem nem megy el sokáig fürdeni, mert még velem van, borzasztó sokáig nyújtjuk el ezt a kevéske időt. A második szex után rácsodálkozik, hogy szeretem a halászlevet, azt mondja, feleségül kell mennem hozzá, minek örül ennyire, azt dünnyögi: "az én csajom", és én úgy teszek, mintha nem hallanám, mert képtelenség nem azt gondolni, hogy ez csak időszakos. 

 Tanulom az eltartást, pedig már szeretem magam. Marcit is azért hívtam át tegnap, mert látnom kellett, lenne hova menekülnöm és téged is azért akarlak látni, mert most te vagy alternatíva, a második. Látod, nem vagyok sem fehér szív sem napocska, csak az a szeretethiányos kislány, akinek mindig láttál. Ülök magamban, átfogom a kezemmel a térdeim és remegek.