2024.12.24

  rámtekeredik ez a hideg fehér neonfény, az ostoba magyar szinkron és a leértékelt szaloncukorpapír. már tegnap is dobáltam magam: két napja vagyok itt. 

 csupa harmadik világbeli problémából gyúrtak. a rendelt halászlé szörnyű, a fenyőfa 25 cm és mű, fibershakes promódíszeket aggattunk rá. a többiek elfeküdtek a kanapén, és ami a legrosszabb: nem szólunk egymáshoz. az elmúlt évek karácsonyaira nem is emlékszem egyáltalán. 

 apa meg anya épp összeszólalkoznak: én már azon sem veszekszem, hogy az engedélyem nélkül túrják át a holmijaim. többnyire festettem meg előadásokat hallgattam. bújtam a telefonom, élveztem, hogy butulok. holnap, holnap megyünk mamához, igazán nem szeretnék sokat: elszívni egy cigarettát, meginni egy kávét, váltatni pár, csak pár sor dialógot, csak egy keveset hadd szólhassak már, mert ha Andris nem hív fel tegnap, mára már biztosan tikkeltem volna. 

 fakulok, ha nem beszélhetek, de legfőképp süppedek (magamba). talán szomorú sem azért voltam olyan sokáig olyan régóta, mert bármi baj volna velem, hogy bármit elrontottam volna, nem: lehetett örökölt is. 

 erre is csak ma jöttem rá. 

 milyen furcsa, leéltem huszonkét évet, de nem tudom, miben halt meg a nagymamám. Zoli kérdezte meg ma a temetőben, négyen voltunk kint, anya még dolgozott, apa előresétált, először azt hittem, meg sem hallotta a kérdést, már épp ismételtem volna, mikor válaszolt. szórakozottan baktattam, hát persze, valami ilyesmit éreztem, csak utána lettem dühös, el kellett volna mondania, el akkor, mikor én is. hogy lehet, hogy sosem gondoltak erre, hogy nem vontak párhuzamot: ő, akire a legjobban hasonlítok a világon - házibulit tartott apa, egy régi kőbányai haverját is meghívta. meglátott, és a nyakamba borult: Évike. jani, motyogta fater felé fordulva, istenem jani, azt hittem, hogy ő az anyukád. és apa sírt, és puszilgat mindig, előtte is, utána is, szemmel látható, a legnagyobb hiány, hogy őt nem ismerhettem - hogy nem szóltak. 

szólniuk kellett volna. ha tudtam volna, hogy ez a veleszületett szomorúság nem énnálam bukkant fel, hogy nem én hoztam a családba ezt a lehetetlen héjat. milyen fura, hogy itt minálunk a fontos dolgokról nem beszélünk soha. 

 hiányzik Andris. a legjobb dolog, hogy ő jó, magától értetődően jó, pedig lehetetlen ölelni benne a megannyi hiányt, amit eddig mesélt. csak görccsé ne változzon benne a sok elfojtás. hogy megint hiszek, sokban köszönhető annak, hogy őt megismertem: az általunk körberajzolt történet kezdeti transzcendencia. 

én nem akartam ilyen nagy szavakkal dobálózni, ne haragudj, csak olyan régen nem írtam, most már nem is beszélek - még nem találtam vissza a szavaimhoz. legszívesebben most őt ölelném, lehetőleg pesten, hiányzik a pesti levegő, csak halljak valami zajt, csak érjen valami inger, nem bírok a tévére nézni, rosszul vagyok minden műsortól. 

 milyen jó volt a délibe elémenni, hogy izgultam, pedig nem volt miért, csak három napja nem találkoztunk, de előtte olyan sokat, hogy ez mégis rengeteg időnek tűnt. szökdelni kellett, és nevettem, ahogy csókoltam, pedig nem tudtam, hogy miért. nem tudta, hogy megyek, meg akartam lepni. legfőképp belékapaszkodni, ugye maradt a hús, a vénák. nézem a vállát: gyönyörű férfi. a szaga, az hiányzott a legjobban, szeretkezés után bele kell sírni, nem az a hihetetlen, hogy szeretsz, hanem hogy egymást ennyire. mintha ez másokkal szemben nem lenne rendben, mintha az én örömöm őket sértené. pedig hát hogy érthetnék, a szerelmet mindenki a maga szintjén tudja értelmezni. és nem érzek sem szánalmat sem sajnálatot, sőt, kicsit büszke is vagyok, kihúzom magam mostanság, látod, erre gondolok, látod, én mindig tudtam, hogy jobban érzek, és egész eddig csak szenvedtem miatta, és most először nem. 

 ha a karácsonyfára gondolok, arra a konyhapultra felbaszott,  húszcentis mű szobanövényre, akkor dühös leszek leginkább, csak nem értem, ha minden adott, hogy valami jó legyen és szép, minek beletunnyadni, oda se nézve elintézni, mennél unalmasabbá és kifacsartabbá tenni, csak hasonlítson minden olyan vasárnap délután öt órára, amit másnap már elfelejtünk.