2024.09.25

  Nem értem, miért környékez meg állandóan a zuhanás, miért nem tudom levakarni, miért nem növök fel. 

 Andrissal megállapodtunk abban, hogy a vasárnapunk volt az egyik legjobb nap valaha: későn keltünk, bújtunk, az ágyban reggeliztünk Girlst nézve, szeretkeztünk sokat, ő elélvezett, én elélveztem, cigiztünk a gangon, vettünk melegszendvicsnek valót.   Este kiugrott találkozni gyorsan a barátjával, arra gondoltam, mennyire mennyire jó visszaérni a a legfantasztikusabb lányhoz, suttogta a homlokomra csókolva. 

 A hátának dőltem, így nem tudom, észrevette-e, hogy sírtam, mikor arról beszélt, ő egyszerű ember, nem tudna hazudni. A világ egyik legjobb napján iszonyú, rettenetes szomorúság tört rám, már tisztán láttam, hogy ő pontosan azokat és úgy mondja, mint a Géza, és a különbség: ő nem elég érett még a legkifinomultabb manipuláláshoz. Te bolond, te bolond, ismételgettem magamnak, hogy mégis mit vártam, mire számítottam. 

 Azóta nem beszéltünk. Sok szélsőség között lavírozom. Zokogok és rettegek, mert a világ egyik legjobb napjával véget  ért valami, mielőtt elkezdődhetett volna. Szökdelek és dolgozom, mert micsoda butaság azt feltételezni, hogy ezek után, ennyi magától értetődő öröm után tűnne el. Szorongok, mert mi van, ha tényleg csak olyan, mint a Géza, ha ő ő, és most bánt, és milyen jó, ha nem is beszélünk soha többé, mert mennyi töréstől szabadulok. Nálam hagyta a sapkáját, ami rajtam is volt, nevetek, ha nem keres, rábaszott, mert én egyébként is akartam sapkát és tök jól áll. 

 Neki nem írok. Tegnap elbeszélgettem a Kicsi Kinccsel, az ötéves Évikével, és szabadkozva magyaráztam neki, hogy nem tehetem, bármilyen megkönnyebbülés is volna, nem oldozhatom fel magam, mert értenem kell, miért ilyen fontos nekem, és értenem őt is, tényleg az ismétlődése-e valami három éve tartónak.  Kicsi Kincs, szipogtam, minket nagyon nehéz szeretni, és mi mégis olyan könnyen szeretünk. Nem tudom, érdemes-e félnem, hogy miért tartok távolságot, hogy miért vagyok még mindig ilyen kérethetetlenül büszke. Talán mégsem tudom magam úgy szeretnem, ahogy szükségem volna rá. 

 A munka fáraszt, szenvedem, hogy nincs szabadidőm. Sokat gondolok Héhalomra és az egyetemre. Hétfőn voltam bent, elhoztam a rajzaim, játszottam a zongorán a nagyvetítőben, elszívtam egy cigarettát, láttam jönni Petit, a tanáraimat, halottam a fecsegéseket, égette a nyelvem a borzasztó kávé - pedig nem volt rajtam kívül egy lélek sem. 

 A saját képeimen kívül egyet hoztam még el: Géza csinálta a szobájáról négy szögből, tökéletes rajz, hibátlanul megkomponált; most nálam van, elloptam, az asztalomon van kiterítve, és én nem gondolok arra, milyen dolog mégis a szobáját az enyémben tartani - hazaérve azt látom meg elsőként és sírok.