2025.09.10

 Hogy vajon normális-e, hogy nincs nap, hogy eszembe ne jutnál. Definiáld, hogy mi a normális, idióta. Nem, nem így értem, nem erre gondolok. Nem is arra, hogy helyes-e. Akkor? 

    Hogy két napja egy éve, hogy először voltam együtt a szóközössel, és lassan kilenc hónapja együtt élünk, és én ennek ellenére rád gondolok. Az tök mindegy, hogy mennyit meg hogy meg miképp - eszembe jutsz, álmodok veled. Azt hiszem, végtére nem változott olyan sok minden. 

 Vele egyre többször beszélünk az eljegyzésről, és figyelj, az a helyzet, hogy szerintem már tényleg itt van, a küszöbön. Ezért kellett, hogy újra neked írjak, mert most nem tudom, amiatt hiányzol, mert végre végérvényesen kizárhatlak, visszatánc nélkül, és ettől talán majd kaphatok levegőt, vagy mert még mindig rettenetesen szeretlek, és talán tényleg úgy van, ahogy az első naptól megjövendöltem, és mindig szeretni foglak, más mellett is. 

 És én azt hittem, a tér és idő majd megoldja ezt is, és neked nem hazudok, tényleg segít, de akkor mi a francért jutsz eszembe minden áldott nap, mikor már annyi minden eltelt. 

    Ha a városban vagyok, azért kapkodom a fejem, hátha belédfutok, és az, hogy ez még sosem történt meg, minden alkalommal a torkomban szorít. Hogy dühös vagyok és megkönnyebbült, mert most nem vagyok olyan szép, mint tavaly, meghíztam emellett a másik mellett, és mekkora idióta vagyok, hogy ez egyáltalán eszembe jut, és hogy ennek sorszerű jelentőséget tulajdonítok, azért nem találkozunk, mert akkor látnád, hogy nem vagyok szép, és én azt akarom, hogy mégis, hogy majd az legyek, és egyszer igazán beszéljünk, és hogy azt mondd, te is szerettél akkor, nem csak vonzódtál hozzám. 

    Én mondtam neked, csak várnod kellet volna, és mindent elérek, tessék, már előrébb vagyok, mint te, pedig a harmincat taposod. 

 Már nincs szükségem rád. 

     Van lakásom, pénzem, újra egyetemre járok, ráadásul mesterképzésre, filmet fogok csinálni, nem iszom olyan sokat, van kinek gyereket szülni, állandó jövőképem, tej a hűtőmben, új, porzsákmentes porszívó. 

     És el akarom mondani, hogy ezen az új egyetemen, most úgy beszélek és dübörgök a lábammal, mint te, hogy te szólsz a számból, mikor csak félig lekicsinylő megjegyzést teszek, hogy most már tudom, hogy érezted magad akkor, négy éve, hogy én tudom, miért néztél le engem is. 

 Hogy az ötletedből, amin egy évet dolgoztunk, most film lesz. És most már jó, és ezt sem tudtad megvárni, hogy ez jó legyen, pedig az lesz, és gyűlölni fogod, de én megveszek azért, hogy ne, hogy tetsszen, hogy meglepődj, hogy bánd, amiket mondtál. Én mindenkinek elmeséllek téged, már ő szólt rám, hogy fejezzem be, ez rá nézve lealacsonyító. De Kolos meg elmesélte, hogy te meg mirólunk és órőla faggatóztál. Ugyanolyan kicsinyes vagy, mint én. 

    Mióta nem vagy, már nem kapaszkodom a tóba vagy a matracodba, egyedül a mash szokott eszembe jutni, és néha ráírok a gergelymarcira hajnal egy és kettő között, hogy menjünk el sörözni, hogy kiszedjem végre, mi a fasz volt ez az egész. Mert ha az volt, akkor még mindig van esélyem szétvetni mindent, legalább lehetőségem van. 

    Mióta nem vagy, iszonyú sokszor vagyok magányos. Én tudom, hogy butaság, ne haragudj, de téged ismerni olyan volt, mint magamat: érzek mindent, de nem tudok magyarázni semmit. Fogalmam sincs az emlékeidről, de közös az intuíciónk és az ízlésünk. Sokszor használtalak validációnak arra: nincs baj velem. Miért nem tudtam melletted soha úgy viselkedni? 

     Én tudom, hogy lógunk egymásnak még egy beszélgetéssel, de nem tudom, hogyan hozzam a tudomásodra, hogy fejveszett módon gyorsul az idő és az események, és addig sodródunk, hogy hiába beszélnénk igazat, már mindegy lenne. 

    És ettől a mindegytől sírok át órákat, mikor azt hallgatom, amit te is annyira: bennünk soha semmi választás nem volt, és egyetlen egyet, egy utolsót még megérdemlünk, ez kijárna, enélkül tényleg nem volt semmi, és ha ez nincs, és már belekényelmesedett, személytelen módban beszélünk arról a legfontosabb időszakról ---- nem számít. Én akkor is rád fogok gondolni minden nap.