2024.08.09

  Én ezt nem akarom érezni - nézem egy a gyönyörű fiút, ahogy sületlenségeket beszél és a lábát a deszkáján pihenteti, és haragszom magamra, hogy komolyan, tényleg Hanna, eddig jutottunk, mire visszaveszekszem, hogy igen, nem látod, ha találsz ennél tökéletesebb embert, akkor szólj, rajta, lássuk, és esküszöm, eldobok mindent, levedlem minden eddigi rajongásom és kötődésem, de persze semmi válasz, nincs ilyen, iszonyú nehéz, már szinte szégyen sincs bennem, mikor neki vallok, már nem maradt semmim sem - tegnap majdnem egész hazaúton a halálfelfogásomon gondolkodtam, hogy egyre tisztább és elfogadóbb - mitöbb,  várakozással teli élmények kavarognak bennem - és már nem hiszem, hogy kötne bármi, hogy érdemes lenne bármiért, de ezért még csak szomorú sem tudok lenni, csak sztoikusan lebegek, valahol okosnak is érzem magam, felette minden embernek, mert én ezt látom magamtól (és magamról) és tessék: ez teljesen rendben van, miért kéne olyan ostoba társadalmi konvenciókkal mennem, hogy ez az egyetlen meg hogy itt kell most nagyot - nem hiszek ebben, én ezt megnéztem, de egyszerűen nem vagyok alkalmas rá, mélyen érzek, nincs semmi kötődésem, hát a legjobb, amit tehetek, hogy sodródom, és elfogadom, hogy bármikor, tényleg bármikor felállhatok és feltarthatom a kezem, hogy köszönöm szépen, isteni játék volt, jól éreztem magam egy darabig, és szerintem megtettem a tőlem telhetőt, de most elköszönök csendben, mintha csak egy cigarettára surrannék ki, mert ti még nem, de én már tudom, hogy nem kell erőltetnem ezt a játékot, amiben annyira nyilvánvalóan vesztésre állok, és ti még nem, de én már tudom, hogy nem ez az egyetlen és van más, és majd megpróbálom azt, és ha esetlen ott se, akkor a következőt, és addig megyek és addig játsszom, amíg meg nem találom azt az egyet, azt az egyetlent, amiről néha álmodni szoktam, ahol a válladra hajtom a fejem, és felülírhatatlan, egyetemes hittel, szavak nélkül, teljes bizonyossággal tudom, hogy szeretsz.