2024.08.18

  Kábán keltem, szórakozottan szédelgek. Az arcomon látom, hogy fogytam, megmagyarázhatatlan örömmel tölt el. Minden második nap nem eszem, naponta átlagosan - az alkalmazás szerint - tizenkétezer lépést teszek meg. Tegnap hirtelen felindulásból megfőztem magamnak életem első tyúkhúslevesét. Féltem, vajon ízlésben is kitörölhetetlenül a szüleimét követem, és olyan felejthetően rosszat csinálok-e, mint ők, de nem, jó lett, olyan jó, mint mamáé: belesírtam a tányérba. 

 Közben Marcival cihateltem, pedig nem is szeretik chatelni, és azon kaptam magam, hogy gyorsan válaszolok és szándékosan kétértelműen fogalmazok. Hajnalig dobáltam magam megint a bűntudattól. Minek húzom az agyát, ha tudom, hogy ő szeret, én meg magányos vagyok, egyszerűen nem tehetem meg vele többet. Játszom az ártatlant, félvállról flörtölök, elégedett vagyok, ha unalmas, érdektelen történéseket mesél. Félálomban Gézával veszekedtem, hogy megtudná, és tisztán hallottam a gúnyt a hangjában, erre vádaskodni kezdtem, ő meg nevetett: ezt csak magadnak köszönheted Hanna, nekem ehhez semmi közöm.  

 Szerdán a megbeszélésünk szar volt. Olyan egyszerű hibákra hívta fel a figyelmem, hogy muszáj volt szégyellem magam, közben küzdöttem, hogy maradjon bármi a koncepciómból. A film nem jó, megint látom, és se ő, se én nem tudom, hogyan oldható meg. Rólunk nem volt szó, csak pár szarkazmussal átitatott odavetett megjegyzés. Borzasztóan meleg volt, nem sminkeltem, kényelmetlenül fészkelődtem végig, és azzal a megrendíthetetlen meggyőződéssel jöttem el, hogy nem szeret. 

 Ettől persze átmenetileg elment az eszem. 

 Fulldokolva trappoltam végig a városon (nem emlékszem, milyen útvonalakon mentem és hogy) - a hídon biztosan voltam, bámultam le, a hajók folyton fel-felbukkantak alólam, sírtam tehetetlenül, hogy ez is pedig milyen szép volt a fejemben, de így nem lehet. Azt tudom, hogy egy darabon a hasamra szorítottam rá, ami - utólag belátva - úgy látszódhatott, mintha elvetélnék. Az arcom fel volt püffedve, az ingujjam tiszta takony - nem markánsan, de részeg is voltam. Olyasmikre gondoltam, mint ha van Isten, most találkozom vele. 

 Mikor a könyvtár elé ültem, már tisztább volt a fejem, pedig ott is negyven percet tölthettem. Utoljára akkor sírtam így - irányíthatatlanul, lüktető mellkasig, órákon át - mikor megtudtam, hogy lefeküdt vele. Talán sodortam egy cigit (?) és sírtam tovább, közben már derengett, hogy valamit muszáj tennem. Nem tudtam volna hazamenni, mert féltem, féltem továbbmenni, vagy írni bárkinek, a beszédnek a puszta gondolata is kiborított, milyen nagyon szép, hogy hozzá szóltam utoljára, milyen nagyon jó, hogy még mindig nála van az Őz. 

 Arra gondoltam, milyen jó volna nem egyedül aludni, és írtam Marcinak, dolgozik-e másnap. Aztán sírtam tovább, micsoda képtelen ötlet, ő az egyetlen, akihez bújni lehet és akinek soha nem mondhatom el, miért vagyok szomorú. Nem emlékszem, hogy tértem magamhoz, de tippre pont az abszurditás, lehengerlő volt, mennyire képtelen vagyok megoldani egy helyzetet. Hazamentem.  

 Közben Marci irogatott, miért kérdeztem, és én már a lakásból válaszoltam, hogy minden rendben, szar estém volt, és szívesen beszéltem volna vele, de már minden kúl, és ne haragudjon. Nem hagyta annyiban a választ, és miközben én csináltam magamnak még egy italt és kiraktam az ágyra a hamutálam, váratlanul felhívott. 

 Hárítottam, bár jól esett a határozottsága, és hogy nem enged kibújni a beszélgetés alól. Bagatellizálni kezdtem a problémákat, mondtam, hogy Gézától jövök, és nem jó a film, említettem anyát, hogy nincs jövőm, nem tölt el örömmel semmi és nem hiszek semmiben - persze szórakoztatóbban és laposabban megfogalmazva. Visszafele haladtunk, faggatott, én meséltem, már komolyan. Kérdezett a filmről, hogy mi volt a Gézával. Már nem emlékszem, hogy jutottunk el kritikus határokig, csak hogy megkérdezi, mit érzek iránta. 

 Elakadt a levegőm, fojtott hangom mondtam, hogy ezekről nem helyes vele beszélnem, és ne haragudjon, de a szavamba vágott, hogy dehogynem, mondjam. Lassan zagyválni kezdtem valamit, de azt sem hagyta: mit érzel iránta? Megvetést, mondtam. És azalatt? Gyűlöletes. És azalatt? Dühöt. És azalatt? Félelmet. És azalatt? Kiszolgáltatottságot. És azalatt? Vonzalmat. És azalatt? ...Nem tudom. Ezt nem tudom. 

 Na, látod, azt kell megtudnod, mondta, és nekem megszakadt a szívem, mert utána ezt kezdte fejtegetni, erről beszélt, miközben és három éve tudom, de ezt, erről már igazán nem vallhattam. Főleg azután, hogy azt mondta: ti mindig vonzódtatok egymáshoz. ez nem titok, ezt mindenki látja. én is láttam, akkor is, mikor együtt voltunk 

Másnap átjött, a matracomon ült, én már teljesen máshogy voltam, lemondtam a munkámat, ezért a nap nagy részét azzal töltöttem, hogy összekotorjam magam. Láttam, hogy feszeng, hogy nálam van, ez meglepett. Összességében nem volt jó. 

 Másnap forgattam, amit szerettem, aztán összetalálkoztam Mimivel, akivel száz méterre voltunk egymástól véletlen, aztán még órákig fetrengtünk nálam. Iszonyatosan kellett az a nap, összerázott, felemelt. 

 Szombaton szédelegtem, sorozatot-néztem, sétáltam, levest főztem. 

 Ma dolgozom. Igyekszem egyre kevesebbet gondolni rád. Meghatódom magamon, mindig hogy megmentem magam, meghatnak mások, hogy mentenek ők is, pedig milyen rosszindulatú tudok lenni. 

 

 Még a beszélgetésünk elején, mikor bőven nem volt szó bármiféle kimondott vonzalmakról, Marci a telefonban megkérdezte, mi dühít ennyire a Gézában, miért tud ennyire felidegesíteni. Elkezdtem felsorolni azokat a tulajdonságait, amiket gyűlölök benne, mire Marci felnevetett. Már értem, mondta, hogy ezt hogy nem láttam eddig? Hanna, te meg a Géza egymás görbe tükrei vagytok. Minden, amit most felsoroltál, az te vagy.