2024.07.27

 Ma kora délután teljes meggyőződéssel kikiáltottam, hogy ez a legjobb nap valaha, aztán azóta nem tudom abbahagyni a sírást. Húsz percre összekaptam magam - a rövid pizsinadrágomra felkaptam egy inget (kifordítva, később vettem észre), és a műanyag Nike papucsomban leszaladtam a dohányboltba. Egyre többször hagyom el az otthont csapzottan és idétlen módon, ez nem vall rám. Hogy kicsit spóroljak, most zsíroskenyeret eszem pár napig, hagymát hozzá, ez tartást ad: olcsó utálattal nézem a gangon mászkáló ételfutárokat. 

 Amikor a Trónok harcában azt mondja az őrült Aegon király: burn them all - értem. 

 Már nem is álmodok. 

 A héten anya azt írta, ha nem tudok hazamenni hétvégére, akkor eljön hozzám, mert jó volna beszélgetni. Szombat este van, elfelejtette, pedig iszonyú jól esett, mikor ezt ajánlotta. Kábé öt-hat órával ezelőtt akartam odaérni Nóri szülenapjára, és most abban sem vagyok biztos, megyek-e végül. Megint sétálni kezdtem, de alig várom, hogy hazaérjek, Miminek és Lilinek is azt ajánlottam a héten, hogy legyünk inkább itt, a legjobb helyen a világon. Órákig csak fetrengtünk Lilivel a matracon, cigiztünk, a szar repteres hangszórón kapcsoltuk a zenét, isteni jó volt feloldódni filmszerű apátiában. A lakótársaim elmentek, most egyedül vagyok pár napot, hihetetlen ez a kényszerű szabadság, már nem tudom élvezni sem. 

 Nézem ezt a kerek rágcsálóarcot, a ruganyos, puha testet a kötött izmokkal és a lehetetlen vonalakkal, a kikapart tenyeret, a szőrt a térdeken, ahol mindig megvágom magam, ha le akarom szedni: a gubancos hajat, a sok sétától kemény bőrt a bokán. Idióta dolgok jutnak eszembe, hogy tényleg ezért, meg, hogy ugyan ez kinek. Rászólok magamra, aztán nevetek, ugyanúgy fegyelmezem magam, mint a szüleim, mintha csak így tudnék engedelmes lenni. Pedig most egészen oldott vagyok egyedül, már nem is produkálom magam. Ilyenkor fáradtak a szemeim és nem is beszélek egyáltalán. Lili azt mondta, hogy én olyan alakváltó vagyok, mint amiről Laura énekel, meglepett, én sosem gondoltam magamra így. Vagy nem jutott eszembe, hogy mások láthatnak ilyennek. A napokban a 112-es buszon visszatükröződve észrevettem, milyen lekicsinylő tekintettel bámulom az embereket, eliszonyodtam magamtól. Pedig így megyek az utcán, így ülök a boltban is, mintha egyre nehezebb lenne türtőztetnem magam. Felfogom, hogy minden cirkuláris, de türelmetlen vagyok. Vágyom a felfelé ívelésre, a kitörésre, de képtelen lennék elmondani, ezt milyennek képzelem. 

 Eltoljuk a diplomafilmet, Csuja beszélt rá (bár nem kellett sokáig győzködnie - amint kiejtette a bűvös szavakat a száján, amit igazából hallani akartam, máris hevesen bólogattam, és dobtam el fejben mindent, amin hónapokig dolgoztunk). Napi többször megnézem azért, hogy döntött a filmintézet, pedig így nem is érint. Zavar, hogy még tud bosszantani. Az utolsó dolog, amibe kapaszkodhatok, ez a kamaszos dac: elbasztátok nekem. Ha miattatok csúszok két évet, apával balhét verünk. Nem hagytatok elég időt és én most túl szegény vagyok és a srácok is szétcsúsztak, én meg képtelen vagyok összetartani őket, mikor magamat is épphogy. Röpke megnyugvásokért azt vizionálom, hogyan tudnám bántani Anikót. Petivel beszéltem erről, nem tudott kapcsolódni, ő sokkal kiegyensúlyozottabb ennél. Nem érti, mire volna jó. Csikorgatom a fogam, be is durrant pár napja. 

 A pestbudai zarándokutam legjobb része, hogy betépek előtte, úgy indulok el. Ez a kábaság pont elég ahhoz, hogy kapjak levegőt a gondolataimtól. Legtöbbször csak az embereket bámulom. A tónál elszívok egy cigarettát, kicsúfolom magam, amiért arra várok, hogy felbukkanjon. Kétszer is felnézek az ablakára: odafele és vissza. Ég-e a villany, dolgozik-e még. Olyan helyeken megyek, ahol akár lehetne is. Mint egy kinagyított Kolorádó. Néha arra gondolok, bárki megtenné, benézek minden kocsma teraszára, aztán hogy ugyan mit tudnék mondani és hogy melltartó sincs rajtam. Anyám jut eszembe, milyen szomorú lenne, ha így látna. Pedig három hete kihúzott mellkassal ecseteltem, hogy nem szeretem a füvet - és akkor még tényleg. Csak akkor még volt mit várni. 

 Lassan indulnom kell, el fogok menni, tudom. Folyton emlékeztetem magam: minden cirkuláris. Amíg a jó tartott a rossz is addig tart.