2024.07.18.

  Amikor a harmadik bőrbetegsége jött ki egy héten belül, már készen volt tenni ellene. Pánikolt, de nem a tünetek miatt. A legaggasztóbb talán a kétszer tizenöt centis allergiás reakció volt - addig büszkén hangoztatta hogy ő semmire sem, és most tessék, a csúnya szalagok nem enyhültek, csak a gyógyszerek szedésére. 

 Muszáj volt elismernie, hogy nem boldog. Minduntalan Csilla szavai pörögtek a fejében, hogy talán a depressziós embereknek van igazuk, és a világ tényleg egy reménytelen, szar hely, minden céltalan, a többség csak magát áltatja. Elviselhetetlen nyugalmat talált ebben. Sírva ismerte el az anyjának, hogy már semmit nem tud várni a jövőtől, racionálisan gondolkodva, a jelenlegi - és várható - gazdaságpolitikai és kulturális helyzetet felmérve az egyetlen vállalható opciója, hogy egy kereskedelmi tévénél fog kikötni - ennek viszont a gondolatától is viszolygott. Már látta, hogy a megalkuvás lehetőségét sem ajánlja a szakma: vagy gerincet tör, vagy feladja. 

 Elismerte azt is, hogy bár tudomása van arról, hogy igazi 3W (White western Woman) kinyilatkozhatásnak hathat, amit mond, de őszintén gondolja: félti magát. A bolti eladói fizetése nem elég, muszáj lesz egy teljes munkaidős, komoly állást vállalnia - pultos, takarító, recepciós - ahol viszont tényleg dolgozni kell. Elveszíti azt a maradék vigaszt is, hogy munkaidőben legalább egy keveset hasznos, ráadásul szabadideje sem marad, és megfosztják minden spontaneitástól. Itt már sírt, féltem magam, mondta az anyjának, mert nem tehetek mást, de ha itt most ez nem tud elég kielégítő lenni, hát mit kezdjek azzal, ha ennek a sokszorosa válik rutinná? Panaszkodott, hogy a rengeteg felhalmozott tudás a filmekről, könyvekről, a sok élmény, az írás - mind értelmét és jelentését veszti, hogy kikopik, megfakul. Utálta, hogy ezt az egyetemet és szakot választotta, utált mindenkit, akik asszisztáltak hozzá. Innentől minden pótcselekvés és kényszer. Bántotta, mennyire szerették volna a szülei, ha azzal foglalkozhatna, amit szeret és ami érdekli, és most csalódást okoz nekik, mert nincs ilyen: tejességgel képtelenség, hogy azzal foglalkozhasson, amit szeret és ami érdekli. 

 Folyamatosan állásokra jelentkezett, böngészte a lehetőségeket, erején felül próbálta meggyőzni magát, hogy máshol is jól lehet. Ekkor kezdődtek a bőrbetegségek. Rettegett a pénz miatt. Emailezett, hívogatta az illetékeseket, hogy fizessék már ki: mindhiába. Leste a szobájában, mit tudna eladni. Kevés műszakot vállalt, hátha diplomafilmet forgat, miközben már a következő hetén is kérdéses volt, mit fog enni. Legszívesebben eltolta volna a forgatást, hogy kereshessen egy kis pénzt, de az anyja gyűlölte az ötletet, hevesen ellenkezett. Rákeresett, igényelhetne-e diákhitelt: nem. Persze, hogy nem, már nem volt aktív jogviszonya. Képtelen volt felelőséget vállalni, alig várta, hogy Olaszországba szabadulhasson a szüleivel majd Franciaországba a barátaival, Héhalomba egyedül. Lenyomta a kételyeket. Ha ez nem marad, magyarázta, akkor semmi sem. Akkor már nincs mit várni. Így is egyre kevesebb dolog tartotta össze: az anyja, a fogyatkozó barátai, a családja kedvenc része, az albérlete, és az a két kézzel összetákolt hit, hogy hátha lesz még valami vele. Utóbbit néha megpróbálta kiirtani magából, hogy enyhítse az allergiás reakcióit, ekkor viszont érthetetlen magány szakadt rá. 

 Tudta, hogy már nem vonzó. Nem azért nem sminkelt, mert szépnek gondolta magát, hanem mert lényegtelen. 

 A környezete minduntalan azt hajtogatta: majd megoldja. Ő bólogatott, de már nem hitt ebben: megoldást nem javasolt senki, a helyzetébe nem láttak bele igazán. Csöndben próbált vívni, romantizálva magában a helyzet kreált tortúráját, hátha egyszer még vicces lesz. Aztán jöttek a tenyérnyi foltok, a viszketés, a meleg gyulladások. Levakarhatatlan volt a megrekedtség. Írni fog róla, döntötte el.