2024.07.12.

  tegnap még Katával a döbbenetesen olcsó tequila sunriseunkat szopogatva, bőszen cigarettázva, egymás szavába vágva írtunk le mindenkit, aki címlékkel és tiktok diagnózisok szerint formálja és rendszerezi magát és a környezetét. ezt már a Balatonon kezdtem fejtegetni, megint jólesett, hogy valaki osztozik a heves kitörésemben. megbeszéltük, hogy holnap táncolni megyünk - azóta fejben már kétszer lemondtam. a pénz miatt aggódom, és hogy részegen megint nagyon fogom szeretni. 

 Kata egy utcára lakik tőlem, ami ismét egy furcsa felismerése a felnövő világomnak. tegnap sorrávettem, mi mindent szeretek az albérletben, és az első rögtön a lokáció volt. emlékszem, mikor először megláttam a hirdetést, és az utána napokon tartó katarzisra: hittem/hiszek abban, hogy ez egy törlesztés a tőlem megfosztott vas-utcai álmoktól. (hogy miért engem illet, könnyen megmagyarázom: ha eltekintünk a többéves odajárásos álmodozásomtól cirka tizenkét éves koromtól kezdve, akkor könnyen eljutunk egyetem harmadik félévéig, melyben hónapokig áltattak minket a költözésről. kolielnökként én írtam a szobabeosztásokat, megvolt minden szint tervrajza, heteket dolgoztam vele, úgy vártam a költözést, ahogy senki, sírtam, mikor az ötödik emeleti erkélyt néztem. megérkeztek a Nagyszebenbe a költöztetődobozok, ott állt negyven-ötven darab az alagsorban, minden le-föl ciginél azt bámultam. aztán a hivatalos költözés előtt - amikor már tényleg aludni nem bírtam az infantilis izgalomtól - jött a telefon: nem költözünk. miért, kérdeztem fojtott hangon. ön ezt nem értheti éva, felelte szórakozott hangon az igazgató, ez politika.) 

 szeretem a lakás méretét, a körfolyosót, a pont tökéletes méretű szobámat: hogy nagy matracon alszom, van könyvespolcom, egyre több növényem, nagy, keményfa íróasztalom. a tágas konyhát, a hűvöst, hogy fiúkkal lakom, ezt nagyon szeretem. hogy ricsivel rögtön végigcsináltuk Kolorádót, Istit, aki soha nem szólna semmiért, és mindig megörül nekem, mint egy kiskutya. a fürdőkádat, a gardróbszekrényt, a hűvös konyhakövet, a virágmintával díszített kerámia tányérokat és bögréket - a kislámpát. a fűszernövényeket az ablakban, a tiszta tükröt a fürdőben. 

  mire megébredek, a többiek már elmennek, ma is. kávét főztem, kiültem az új kisszékemre a gangon. befejeztem egy tegnap megkezdett filmet, vettem tejet, beszéltem Rékával. megint csak elfogyott minden teendőm kora délutánra, a műszakom kezdetéig még kétésfél órám volt. hogy elüssem az időt és szabaduljak kicsit, kinyitottam a tűzfalra néző ablakot, beraktam a bocsot, majd a kardhalat és elszívtam egy lightos cigit (hihetetlen, hogy még mindig van a karácsonyi fűből, pedig ricsivel is sodortam már kettőt). lengedeztem a szobámban, mire lement a két zene, pont elfüstöltem a cigit. mostanában nem szorongok, csak kellemesen zsibbadok tőle, lefeküdtem az ágyamra, és folyamatos lejátszásra kapcsoltam a the blazetől a virile-t. 

 ebben az emelkedett, szinte megengedhetetlenül éteri állapotban mindig letaglóz, mennyire tisztán álmodom róla. az alapból életszerű flessek hirtelen majdnemvalósággá válnak. másfél órát lehettem így, ismétlődött a zene, én közben gyárszalagon futtattam a hosszabbnál-hosszabb, részletes és leíró fantáziáim: a gangon ülve beszélgetünk, nyári sütögetés Vecsésen, ahogy megtanít gondoskodni a szobanövényekről. egyszer szakadtam ki, értesítés jött a telefonomra, de nem néztem meg: a fejemet a párnába fúrtam, és betépett édes-keserűséggel hajítottam el a gyomromból feltörő gondolatot: ő írt. vitatkozni kezdtem magammal, hogy ezeket a butaságokat tulajdonítom állandóan intuíciónak és sorsnak, túl nagy jelentőséget szentelek neki, aztán nem ő az - miért lenne, hiszen nem beszélünk - és akkor zuhanni kezdek a saját magamnak kiásott nyomorgödörbe. lemeccseztem ezt magammal, majd megengedően vettem fel a telefont. tényleg ő írt. 

 még csak nem is csodálkoztam igazán. visszadőltem, azon kezdtem el gondolkodni, mekkorát hibáztam eddig, hogy az énáltalam megteremtett valóját mindenképp keresztezni akartam az ő tényleges fizikai lényével: ez lehetetlen. szét kell hasítanom a kettőt, és a fejemben létezőre úgy gondolni, mint bármelyik másik fantáziámra, őrá pedig mint hús-vér emberre. így amit igazából mond vagy tesz, nem lesz hatással a gondolataimban születőkre - és fordítva. tehát elhinni, hogy viselkedjen bárhogy, nekem megvan ez a szelet magamban, ez a rész vagy történet, amire nincs hatással, és ahol lehetek boldog - nem vele! - a bennem megteremtett jelenésével. 

 még egy filmet is kitaláltam, ami ezt dolgozná fel, bár hamar eljutottam odáig, hogy előbb meg kell figyelnem magam, meddig és hogy lehet ezt tartani: párhuzamos részekre hasítani egy élőt. 

 aztán elmentem dolgozni és rostos fehérjeport árulni annak a pár szerencsétlennek, aki harminchat fokban kimozdult a lakásából (és közben Summer edition redbullt inni, aminek három órát várok rá a Kolorádón, hátha rámnéz, hogyha végez a műszakjával íze van).