2024.06.17

  Megébredtem, kíváncsi voltam, mennyi az idő (hajnal hat volt), akkor láttam, hogy visszakövetett instagramon. Elégedetten feküdtem vissza, az arcom a párnába fúrtam: a Veszprémben töltött éjszakánk után tényleg ez volt a legtöbb, amit egymásért tehettünk. 

 Egészen új, hogy ennek a gondolata boldogsággal tölt el. Talán mert most őrületesen jó heteim vannak - néha szétfeszít az öröm az és az elégedettség. Én nem tudtam, hogy ilyen lehet. 

 Csütörtökön mentem Veszprémbe, egész nap festettem és sütöttem, mert épp a Berlini eksztázist próbáltam feldolgozni - erről később - láttam, hogy nem érnék le, csak este nyolcra. Hunor beszélt rá, hogy menjek így is, igaza volt, tényleg csak ezek számítottak, a közös esték. Vödörből ittuk a vodkát, majd felváltba hánytunk a mosdóban, kinevettük azt, aki komoly szándékkal érkezett - mert filmfesztivál volt - fogadtunk, ki fog nyerni. Soha nem voltam még annyira másnapos, mint tavaly ugyanezen a fesztiválon Veszprémben, idén ennyivel jobban figyeltem, csak azt ne übereljem. 

 Második nap kisfilmeket néztünk, döbbenetesen rosszak voltak. Megjött Géza is, úgy tett, mintha Tomit és engem nem vett volna észre. A hegyen söröztünk, ott belátni szinte az egész várost, én cigiztem, valami furcsa kéj töltött el, hogy nem beszélek, és milyen jól nézek ki. Bőrdzseki volt rajtam, fehér napszemüveg. Mióta rózsabors-mandarin parfümöt használok, folyton a Parthenope jut eszembe. 

 Aznap a Fotonban ittunk, a meccs miatt az olcsóbb hely zárva volt. Körülöttünk producerek, rendezők, az egyetem vezetősége. Hangosan pocskondiáztuk a filmeket, szembeszálltam azzal, aki a véleményem kérdezte, folyton fröccsöket ajánlottak. Elmeséltem Marcinak Berlint, aki bambitekintettel hallgatott - akkor láttam rám utoljára így nézni, mikor ismerkedtünk. Szegény, bennem egy apró porc sem maradt, ami visszavágyna hozzá kicsit is. Volt tánc, de csak módjával. Hajnalra már alig maradtunk, furcsamód az intézetvezető még ott ült. Nem voltam részeg, de beszóltam neki a tehetségesebbek dolog miatt. A szívére vette, ajánlotta, hogy üljünk félre. Talán egy órát beszéltünk, szörnyen érezte magát, tényleg nem akarta ezt mondani, valószínűleg rosszul fogalmazott. Kifejtette, miért nem igaz: mert engem talál a legtehetségesebbnek. Utána kifejtette azt is. Lesütöttem a szemem, nem tudtam, mit mondhatnék. A szemére vetettem a szövetségét Csillával meg Szebával. Az elejétől tegeztem, pedig nem adott rá engedélyt. Mennyire szeret engem, úristen, hogy szabadkozott mindenért, hogy nézett rám, mennyi rajongással és alázattal, pedig minden oka meglenne gyűlölni. 

 Másnap animációkat néztünk, pusztulat majdnem mind. Lusta ebéd, a főszámlámon már nem volt fedezet, revoluttal fizettem, milyen jó, hogy gondoltam erre is. Visszamentem aludni, módjával sminkeltem, a fehér leningem vettem fel fekete öltönynadrággal, a kopott kék adidassal meg a bőrdzsekivel (fehér napszemüveggel, nyilván). Vetítették a filmem, utána közönségtalálkozó volt, már szinte egyáltalán nem izgulok, hangosan nevettek a megszólalásaimon. Furcsán erősnek éreztem magam, nem a vetítéstől, hanem mert mennyire nem érdekelt. A többiek gálára mentek, mi Tejszínhabra. Az elejétől vártam ezt a koncertet, nem tudhattam, de az a megérzés dolgozott bennem a Dionüsszia előtt is. Kevesen voltunk, de már tudtam énekelni a számokat, rozsfröccsöt ittam közben - pedig sosem szoktam -, három cigit elszívtam, jó volt. A Gesztenyésben ismét volt hely, Tomival elfeleztünk egy pizzát, akkor kezdtünk beszélgetni, utána aztán órákig nem hagytuk abba, egészen odavoltam, okosabbnak éreztem magamnál, könnyű volt. Az, hogy megjött a barátnője Anna, azt jelentette, hogy a többiek (a gála összes résztvevője) a Fotonba zúdul. Géza a helyemre ült, a nyelvemmel csettintettem neki, hogy adja át. Felállt, de olyan savanyú képpel, hogy utána nem is szólt hozzám csak egyszer. 

 Amikor Anna foglalta el a helyem - oh, deja vu - tudtam, hogy nincs maradásom az asztalunknál. Ha a gála itt van, akkor a Tejszínhab is valahol. Megkerestem őket, kettőjüket ismertem, neki is az egyikük mutatott be. Micsoda mulatság volt, akkor sem láttam bele semmit, csak vigyorogtam Mátéra, ő meg mutogatta a keresztbe tett ujját: szurkolt. 

 Leültünk, nem tudom, ki fordult melyünk felé, cigarettáztunk, arról faggattam, politikai szerepvállalásnak gondolja-e, hogy felléptek ezen a fesztiválon. Valamit habogott, nem is gondolkodott ezen, én úgy dőltem hátra, mintha tudnám a választ. Hunor és Szili felesben meghívtak egy fröccsre, közben Géza elkezdett velem valami beszélgetést, de a közepén otthagytam. Jobb volt aznap este a zene, táncoltunk. Milyen jó, hogy elment a Géza - amíg ott volt, akárhányszor megjelent, megdermedtem. Ítélkezett azokon, akik táncoltak - nekem semmi szükségem nem volt rá. De elment, és elment Marci is, ha egyikük is ott van, mennyivel kevésbé lett volna izgalmas bármi. Táncoltam, sokan voltunk, már nem emlékszem, ő hogy került oda. Levette a népszemüvegem és feltette magára - akkor már tudtam. Utána megcsókolt, csak kevéssé érzékeltem, hogy a többiek kimentek rágyújtani. Mentünk mi is. 

 Osztoztunk egy cigarettán, fogalmam sincs, miről volt szó, talán nem beszéltem egyáltalán. Vettem még egy fröccsöt, de ő elindult a dobossal, szóval a fröccsöt Máté kezébe nyomtam, megyek én is, álltam fel, ő vigyorgott. Menet közben sodortam még egyet, a szállásig kitartott, az erkélyen feleztük el. Valami riadó volt, Kristóf jött ki álmosan, másnap szabadkozott, hogy leállt beszélgetni velünk, csak akkor jött rá, miért vagyunk ott, amikor elindultunk a szobám felé. 

 Milyen furcsa, abban a pár másodpercben, ahogy ő elpöckölte a cigit, és nem maradt más, amit csinálhatnánk, tudtam, hogy nekem kell mondanom valamit, mert ő el van veszve: ugyan mit tudna felajánlani, tizenketten vannak egy szobában. Hasonló felismerés volt, mint Berlinben, ahol magyar beszédet hallottam az előadás után, hasonló, mint amikor láttam, hogy Anna elfogadta a helyem - helyzetek, amikből korábban mindig menekültem, vagy bele sem álltam. Szépnek éreztem magam, megigazítottam a napszemüvegem, figyelj, mondtam, szerintem nekem a szobámból hazament mindenki, mit szólsz, ha megnézzük? Megkönnyebbült, boldogan követett. A szoba tényleg üres volt, pedig erre igazából nem számíthattam. Ledobtam a táskám, körbenéztem, hülye vagy, kérdeztem Kolososan, megcsókoltuk egymást, iszonyú boldog voltam végig. 

 Utána megengedtem, hogy mellettem aludjon, pedig hogy utálom máskor. Mélyen és jót aludtam, felkeltem reggelire, megittam három teát, hoztam neki is egy tál ételt, hátha nem marad. Hosszan aludt, közben lefürödtem, sminkeltem, kávéztam Kristóffal, megszerveztük a hazautat. Eredetileg vonattal mentünk volna, de felszabadult egy hely a transzportkocsiban haza. Olyan hirtelen indult, hogy elköszönni sem tudtam. 

 A kocsiban hazafele aludtam, pedig hogy égett a kezem, hogy végignézhessem az összes képét instán. Amint kiraktak, Paolát tárcsáztam, nevetett a telefonban, de hát ő nem is az eseted, mondta, nagyon örült neki. Bekövettem instán, utána láttam csak, hogy februárban volt aktív utoljára, féltem, hogy hónapokkal később nyitja meg legközelebb az appot, mikor már nem ismer föl. Petit sem követte vissza. 

 Késő délután van, dolgozom, vettem fél kiló áfonyát, de már egy órája ezt írom. Berlinről később.

 Egész nap ez a mondat járt a fejemben: "akkor láttam, hogy visszakövetett instagramon. Elégedetten feküdtem vissza, az arcom a párnába fúrtam: a Veszprémben töltött éjszakánk után tényleg ez volt a legtöbb, amit egymásért tehettünk."