2024.06.27

 én nem tudom, hogyan kell tartósan boldognak lenni nélküled - nem mintha melletted az lennék --

 Spd-vel lemenni Gárdonyba, beszökni a strandra, nézni a naplementét, fürdeni a még meleg vízben, sört inni és a szúnyogok ellen cigarettázni - mind jó és aggasztó egyben. jó, mert önmagában az, mert nem kell túlmagyarázni. aggasztó, mert mindennek sokkal jobban kellett volna örülnöm: hogy hazakísér, hogy csak fél hatkor kerülök ágyba, bárminek, amit mesélt. hogy okosabb nálam. sírnom kéne, hogy ennyire tájékozott, hogy minden kérdésemre ilyen pontosan felel, és nem megy, és duzzogok, mert nem azt mondja, amit hallani akarok. mert egyszerű. mert másnap meglátogatna a munkában, mert vetítésre hív, nem hagy teret a játékra, a kételkedésre. 

 most elég beteg voltam, lázasan fekve sírni is egyszerű volt, a kertbe ültem ki, a felhőket néztem, és lebiggyedt szájjal, mint egy telhetetlen kisgyerek kezdtem bőgni hangosan, mert már világosan látom, hogy nem tudom, hogyan kavarodjak ki abból, amit okoztál. eddig sosem mertem ilyet állítani, de őszintén, teljes szívemből bánom, hogy megismertelek, és ha tehetném, teljesen eltörölnélek, mint létezőt (még az emlékezetekből is). hogy hiánytalanul tűnj el, hogy ne maradjon semmi - amíg van bárki, aki tudja, ki vagy - voltál - és dereng neki rólad bármi, addig gyakorlatilag baszhatom. 

 nem mondhatom, hogy nincs jövőnk, mert ez így nem igaz (viszont nem tudom, hogy akarnám-e). hogy van-e még bennem annyi józanság, ami objektíven ítéltetne ilyen kérdésekben (vagy bátorság, hogy beleálljon). 

 szóval most változnak a dolgok, már látom, mennyiféle módon lehetnék boldog másokkal, de csak félig vállalom. és a vonakodás, bár neked köszönhető, mégis magamat okolom érte. talán annak, hogy mióta szándékosan változatni próbálsz rajtam, elkezdtem jobban látni az embereket, és eliszonyodni a saját, több éve tartó barátságaimtól. elkezdtem megrendülni a kicsinyességen és az általános érzelmi vakságon. és FŐLEG azoknál (és ezt te is mondtad, jesszusom, pedig gyűlölök igazat adni neked), akik képzettnek és tájékozottnak érzik magukat ilyen témákban (általános pszichológia és azon túl). a legnagyobb hazudozók, nem veszik észre, nem is fogják soha. ha mondanám, se értenék - annyit olvastak, hogy elvesztették benne a saját ösztönösségüket a világ értelmezésével kapcsolatban - így lesznek egyre üresebbek és szürkék. 

 azt hiszem, aki azt mondja rád, hogy nárcisztikus (temagadat is beleértve!) - buta. 

 ennyire leegyszerűsíteni egy ilyen komplex és felfedhetetlen személyt és viszonyt ---- anya mondta, milyen igaz, hogy az emberek, és talán főleg a magyarok, ők állandóan azon munkálnak (direkt, indirekt, tudatosan, tudattalan), hogy magukhoz - de főleg alább - rántsanak le. nem tudnak örülni más boldogságának, sikerének, nem tudnak egy kezdődő viszonynak vagy valami egyszerű jónak (ebből megértettem, miért vannak autista meg aspregeres barátaim. szóval az van, hogy más nem érti, mert nem akarja megérteni. úgy irigyek, hogy egyszerűen nem veszik észre, úgy keserűek, hogy örömnek és bizalomnak álcázzál - empatának hazudják magukat, pedig csak teli vannak gyötrelemmel és kisebbségérzéssel. 

 buta, mert aki téged nárcisztikusnak hív, az csak a saját szintjén tud bármit értelmezni, és képtelen ettől elvonatkoztatni: ez egyszerűen korlátolt gondolkodás és gyávaság. most a héten anyu barátnője hívott téged annak (vele is a kezdetek óta beszélgetek erről néha), és magam is meglepődtem, mennyire rosszul viseltem. anya furcsamód reagált: helyeselt is meg nem is, de azóta nem emlegette, sőt, gyönyörű ruhát vett nekem ma estére, mert tudja: talán eljössz.