2024.06.21

  Hát már igazán nem tudok visszaemlékezni, mikor volt utoljára olyan nap, hogy tényleg ne ittam volna semmit sem. Aggasztó. 

 Az érzelmi világom két pólusra szakadt: az egyik dolgozna, albérletet venne ki, filmet rendezne, beosztaná a pénzt - a másik szaladna el. A bizonytalanság bénító, és mindenki csak azt hajtogatja, majd megoldom, majd úgyis megoldom. (azt persze nem teszem hozzá, hogy igazából nem akarom. --- 

 kicsi koromtól élet más területein is méltatlanul nagy felelőséggel ruháztak fel - egy darabig imádtam, sőt, akartam, de már elfáradtam belé. 

 egyszerűen kimerültem, mielőtt elkezdődhetett volna bármi valós és komoly. és bár függök ettől a korlátolt szabadságtól, és iszonyú nehéz lenne, ha ennyim sem maradna: nem bírok el az életembe apránként beálló hétköznapisággal. 

 megvetem az unalmat, megbénít, fáraszt. a rutint, hogy tizenegykor (!) aludnom kéne, miközben én hajnal háromig forgolódom. hogy kaját csomaglok, sietek haza mosni, naptárba írom a beosztásom, telefonon egyeztetek napokkal előre egy fröccsről. közben persze nem vagyok hajlandó kompromisszumot kötni: leszarom, ha sírnom kell a pult mögött a fáradtságtól, én megiszom a söröm és addig beszélek, ameddig akarok. 

 persze nem tudhatom, ez meddig tartható. ha tartósan fáradt vagyok, akkor észrevétlenül kezdhetek megint zuhanni. ezekre az alkalmakra viszont szükségem van - ezek nélkül főleg összeroggyannék mentálisan, legalább ennyi maradjon. és nem ez ijeszt meg -- hiszen jelenlegi formában még egészen korrekt balanszban van az életem, de mit kezdjek én egy teljes munkaidős nyomorral és unalommal, rezsivel, közös költséggel, kádtakarítással? 

 nem a munka zavar, hanem hogy mennyire felfoghatatlanul haszontalan. én komolyan elhittem, hogy elég lesz, ha érdeklődöm dolgok iránt és jó vagyok valamiben - nem számít, de legalább szenvedek attól, amiért más minden nap hálát adna. 

zavar, hogy semmi értelme. hogy minden, amit szeretek magamban, ami kicsit is értékes - azt gondoltam, hogy majd nem fog jelenteni semmit, de nem, valójában csak hátráltat. folyton elszámolom a pénzt, hangosan énekelek, hogy elüssem az időd, oda-vissza sétálok, mint egy ketrecbe szorult őrült. megbámulom az embereket. 

 ha Budapest leggazdagabbaknak szánt plázájában dolgozol, akkor az történik, hogy körülötted mindenki gazdag. először fel sem tűnt, csak mióta napi tíz órákban figyelem őket - hát honnan tudhattam volna, hogy ennyi tehetős ember fordul meg csak itt? gyerekek egyenruhában, asszonyok jegeskávékkal (hetek óta kívánom, sosem engedhettem meg magamnak), férfiak gyönyörű ingben, mint telefonál. kicsinek és szánalmasnak érzem itt magam, nézhetem őket, ők veszik a terméket, amit árulok, és még ezt is irigylem tőlük, hogy ők megvehetik egy a kibaszott rostos fehérjeport, amiből egy doboz annyiba kerül, mint amennyit a héten én kajára összesen költök.... - 

 irigy vagyok és féltékeny. nem a munka zavar, hanem hogy sorvadok el benne, ez a tér és közeg írtja az ötleteim és a kreativitást. nincs légkondicionáló, fölöttem az üvegbúra, ültőhelyemen izzadok egész nap, és mindig többször megyek ki szünetre, mint lehetne. 

 Jancsi mindig nagy forgalmat csinál, őt szeretik, ő Ralph Lauren ingekbe jár és Casio órában - ismerős nekik, a sajátjuknak érzik. hozzám nem jönnek, pedig honnan tudhatnák, hogy négy napja ugyanabban a ruhában járok - legtöbbször csak elfordítják a fejüket. 

 Jancsit és engem - hiába vagyunk testvérek - a kényelem választ el és a megélés. ő továbbra is babácska, fürdőzik anya figyelmében, otthon lakik, az összes itt keresett pénzét bulira és utazásra költi. úgy volt mindig óvva, mint egy madárfióka, pedig száznyolcvanöt centi. ránéznek, és azt a kényelmet látják, amiben ők is felnőttek, és ahogy a gyerekeiket nevelik. súlytalan jó kapottal köszönnek, többet vásárolnak, mert Jancsi lenyűgözi őket, bíznak benne. 

 engem mindig lenyűgözött a gazdagság. anyáknak órákat tudtam mesélni arról, mikor egy szép házban jártam, aprólékosan írtam le a keretet, a bútorokat. egész pontosan meg tudom határozni ruhákról, hogy mennyibe került. mindig azt gondoltam, hogy egyszer sok pénzem lesz. kicsiként is aktívan álmodoztam erről - össze is vesztek emiatt velem, azt hazudtam a gyerekeknek, hogy gazdagok vagyunk, és képtelen voltak megbocsátani, mikor kiderült, hogy nem, és azóta is, ha találkozom velük kertekalja-állomáson, félrenéznek és összesúgnak.  

 már tudom, hogy valószínűleg nem leszek az, nekem sosem lesz sok pénzem, egyszerűen hiányzik belőlem az gén vagy összetétel, ami ezt lehetővé tenné. nekem ez sosem lehetne igazán fontos. nem tudnék nem sörözni minden este, hogy spórolhassak, nem utazni el, vállalkozást indítani, smúzolni és kéjelegni embereknek, akiket megvetek. munkáért sem hívok fel senkit, mert az összes szívességkérést megalázónak érzem, és képtelen lennék tartozni bárkinek. 

 eddig ezzel rendben is volt a viszonyom, de itt a momban, itt egész nap izzadva és fáradtan, már komolyan nem tűnik faszságnak, nézem őket, és ők akarok lenni.