2024.06.09

  az elmúlt hetek feldolgozhatatlanok. voltam Cannes-ban a filmfesztiválon, Monacóban forma1-es futamon. voltam a friss húson, dionüsszián, Petinél a Balatonon, a színpadon a vigadóban a vetítésünk után, lett munkám, bicikliztem a városban (a fontossági sorrend majdnem pontos). 

 cannes, monaco- hát hogy lehet ezek után nem a maladaptív álmodozásba mélyülni? 

 most is dolgozom, az a póló van rajtam, amit a futam napján vettem - Leclerc első Monacoi győzelme, és ÉN ott voltam. nem sminkeltem - milyen jó - mert reggel még szavazni mentem, nem jutott eszembe, hogy már két éve elhagytam a lakcímkártyám, az Erzsébet téren zokogtam hangosan a templom előtt. 

 micsoda áldott - és aljas! - ez a fokú szétszórtság és álmodozás. most ismerem be, mennyire rosszul viselem magam a világban. két napja lezártam a boltot - le a kasszát, a terminált, összeszámoltam a termékeket -, de nem találtam a kulcsot, amivel bezárhattam volna a fiókokat, hát eszeveszett telefonálásba kezdtem, mozgósítottam mindenkit, mígnem a cég tulajdonosa indult el hozzám (tegnap elmondta, hogy épp a kisfiával vacsorázott), mikor hívnom kellett, hogy forduljon vissza, megvan a kulcs. a legrosszabb nem ez, hanem hogy fél hét volt, nekem pedig nyolc után kellett volna zárnom. összekevertem az időt. nem értettem, miért mondja Jancsi, hogy nem ér oda nyolcig - én azt hittem, már elmúlt. pedig közben legalább tizenhétszer néztem a telefonomra.  ez volt a második munkanapom, anya annyira nevetett, hogy kicsordult a könnye. 

 szóval egyre nehezebben viselem magam. ez nem álmodozás, de nem tudom, akkor mi. milyen kibírhatatlan volt ma is a buszon, és akkor beraktam a zenét, ami amott sokat jelent, és máris a hajón voltam a fekete pántos ruhámban, táncoltam, ment a zene, amiben a fekete fiú a háborúban elveszett apját keresi, vadul táncoltam, nem gondoltam az én halott apámra, és akkor néztünk egymásra, és nem kellett mondani, hogy egyre gondolunk, és ő aznap nyert, a hazait nyerte, és nem lehetett ott, nem láthatta az ő apja sem - összefogott minket a veszteség, és utána nem akart elengedni. 

 ez az egyik kedvenc részem. 

 ha heteken át több időt töltesz a másik világodban, elkezd a részed lenni. hiába választod le és tudod, hogy nem a fizikai és racionális értelemben vett tényleges valóság, már érzed a szövetet, be tudod azonosítani az illatokat, a benne lévőknek komplex viselkedésmechanizmusai vannak, nem érted, már nem te irányítasz. vannak emlékeid, bizonyos dolgokról már nem a saját, ténylegesen megélt emlékeid jutnak eszedbe hanem azok, az ott megéltek. az emberek bántanak, sírok az Erzsébet téren, és akkor rájövök, hogy nem érdekel.

 őszintén azt gondolom, hogy az én életem többet ér. 

ti, akik nevettek rajtam, akik csak azt látjátok, ahogy zuhanok - de sosem segítenétek! - nektek fogalmatok sincs, hogy én rólatok nem is tudok semmit, és egyébként sosem találkoznánk, de ha mégis, én átnéznék rajtatok. tízszer olyan sikeres vagyok, mint ti valaha lehetettek, és szép, igazán szép, hogy kellemetlenül érezzétek magatokat mellettem. 

 micsoda képtelenség, hogy mindig csak ezt a szétszórt, hülyén öltözködő lányt fogjátok ismerni, de talán már nem érdekel - a bizonyosság bennem a számít, hogy én tudom, hogy ez csak a legrosszabb verzióm. ennél bármi jobb, ami nem itt vagy mások számára nem hozzáférhető. 

 egyébként meg ebben sem vagyok biztos. hogy mások számára nem hozzáférhető. a spiritualitás legtöbb formáját és megnyilvánulását meggyőződésből megvetem, de nem hiszem el teljesen, hogy ezek a másik helyek - amiket én belülről érek el - nincsenek máshol. ahhoz túl meggyőzőek. talán az a kiteljesedés, vagy a nirvána - élhetek abban a világban, amit addig csak magamban hordoztam.