2024.06.30.

  az este aludtam utoljára a koliban. próbálom nem szentimentális közhelyként viseltetni magam, de persze sikertelenül 

 utoljára a koliba a hollóból mentem, már éppen részegen, a negyed hármas busszal. volt helyem, analóg Balatont hallgattam, nem sírtam. a benzinkút előtt a lépteimre figyeltem, beszívtam az ismerős, édeskés illatot, néztem a hátakat, amiket már fejből lerajzolnék. minél pontosabban akartam megjegyezni ezt az utat, ezt az utolsót. beütni a kódot, eltalálom, pedig csúszkál a kezem. előtte: végignézni a kedvenc helyeim, ezekről már beszéltem. felsétálni a lépcsőn, ha ittam, mindig olyan, mintha repülnék. és nincs a Mimi, szóval hajnal negyed ötig pakolok végül, minden csupa émelyítő nosztalgia, de már nem tudok igazából érzelmes lenni, csak amikor végzek. akkor is csak úgy veszem észre, hogy nem, vagy nehezen alszom, és közben a gyomrom milyen pici, viszont nem tudom eldönteni, hogy ez a koliból ki vagy az albérletbe beköltözésnek szól-e. 

 én minden búcsút olyan indokolatlanul sok jelentéstartalommal ruházok fel, nekem ezek fontosak. én vagyok az, aki nyaralás utolsó napjára tartogatja a kedvenc ruháját, aki a szemével mindent körbefotóz, aki több nappal előre tudja, mit fog enni és inni akkor. az, aki egy egyszerű kezdésnél már a búcsúra rendezkedik be, azt szervezi, arra készül: az az attrakció. arra fogok a leginkább emlékezni, azt fogom mesélni. 

 mi sem árulkodik erről jobban, minthogy beköltözésnél már lefotóztattam magam, készülvén, hogy kiköltözésnél megteszem megint, s hogy egymás mellé tehessem a két képet, hogy nézhessek párás tekintettel és érthetetlen büszkeséggel. és megteszem megint, mikor a beköltözésre gondolok, már látom a szöget, ahonnan a képet csináltatom majd. 

 és ezzel az attitűddel, képzeld milyen fontos nekem, hogy mit álmodtam este. én, én bazdmeg, aki jobban hisz annak, amit álmodik, mit amit a saját két szememmel látok: szerinted ezek a mai álmok most milyen szinten jelent nekem mérhetetlenül sokat? 

az első zilált, zaklatott álom. régi vecsési ház, besétálok, de ez már betörésnek minősül: teszek-veszek, sütök, aztán leesik, vajon milyen furcsa lenne, ha a lakók itt találnának. pánik, telefonálnom kéne, de semmi értelme. végül jönnek, eltűntetem a nyomokat, nem tudom, tudják-e, sokam vagyunk, barátok, mama. a szégyenteljes rajtakapottság érzés: mikor kicsiként más öltözőbe mentem lopni és benyitott a tanár. korábban is álmodtam már hasonlót. nekem van bejárásom egy lakásba, és be is megyek, és jót akarok, és mindig jót akarok, de hazaérnek, és akkor esik le, hogy ez nem normális azért mégsem, hogy csak így itt vagyok az ő intim szférájukban: ekkor próbálok elrejtőzni vagy elrohanni, nehogy észrevegyen bárki. magamban persze már tanulom a mentegetőzést, mindig rettegek, hogy nem hisznek nekem, pedig én tényleg csak segíteni jöttem és jót akartam. 

 

 a második: észveszejtően dramatikus és csinált - ha az elmúlt három év viszonylatát nézzük. az első hét óta szeretem ezt a fiút, és mennyit álmodtam vele mindig - és mindig egymásra finoman épülő álmok voltak, nem ám eszeveszett képzelgések! - milyen valóságosnak hatottak. annyira sorsszerű volt, hogy talán az utolsó ilyen élet-álmot itt/ekkor, az utolsó éjszakámon látom majd --- 

 

reggel van, egy táborszerűségben vagyunk, meleg van, kiülök reggelizni a faház hosszúkás parasztiad stílusú teraszán a fafaragott asztalokhoz, a srácok - kolosék - már ott. igazából nem nagyon figyelnek rám, hangosan beszélnek, egymással foglalkoznak, ahogy mindig. felállok, mennék, nincs bennem rossz érzés, de jobb lenne visszahúzódni, akkor veszem észre, hogy ő éppen jön ki a szobájukból álmosan, indul az asztalok felé. megörülök neki, irányt változatok, felé indulok: észreveszi a mozdulatot, szóval rámosolygok, hogy magabiztosabban tűnjek. elérjük egymást, köszönök, ölelés: ugyanaz a suta, értetlen ölelés, ami mostanában annyiszor: bizonytalan, tisztázatlan viszony. nem érti, hogy miért vagyok ilyen kedves, gyanakszik. a filmről kezdünk el beszélni, tényleg. mennie kell valahova, kéri, hogy kísérjem el: séta közben a vállunk néha össze-összeér, de közben végig a diplomáról van szó. sziporkáznak az ötleteink, most nem gondolom ezt a dolgot kifejezetten furcsának. egy fürdőhöz érünk, előtte az öltözők, férfimosdó - behúz, valami arcot vagy kezet akar mosni. a kagyló fölött nagyméretű tükör, deréktól fölfele látszunk benne mindketten pontosan. a kezeit mossa, közben én beszélek, szárítja, még mindig, sokat beszélek, mert ez viszonylag kis tér és csak ketten vagyunk, elkezd feltűnni, hogy mennyire normálisan beszéltünk addig, csak mint két egyszerű ember. 

 mögém lép, tesz valami cikiző mozdulatot, felnevetek, hangosan hékásozom, ez még vicc. megfogja a kezem, bízol bennem, na jó, mondom, behunyom a szemem, beleprüszköl a nyakamba: annyira csikis, hogy felugrom, megcsúsznék, de megtart, körbefog a karjával, pont úgy, mint a szitka orsit, mikor leöntötték sörrel. ez a kép jut eszembe, és hogy viszont ebben a kontextusban ez már nyilvánvalóan flört. szédülni kezdek, kibújok az öleléséből, csak rosszat ne gondoljon. elállok, mögém lép, átkarol, mintha vigyáznia kéne rám, nem látom az arcát, csak kettőnk tágszekondját a tükörben. nem értem, de iszonyú jól esik. félig szakítom csak el, továbbra is ellenállok, én nem hiszem el rögtön, hogy nem csapda, én ezt nem értem. megfogja a karom, lecsúszunk a földre, hátunk a falnak dől, mi egymásnak. már nem világos, hogyan kezd el simogatni: én éppen annyira vissza őt, amennyire helyesnek érzem, a lehelete egészen közel, ha felé fordítanám a fejem, összeérne a szánk. 

 arra gondolok, hogy te jó ég, egy férfimosdóban vagyunk, reggel van, a tábor utolsó napja, és egy hajszálra vagyunk attól, hogy megcsókoljuk egymást, és én ezt annyiszor elképzeltem, de nem így. aztán rögtön, szinte döbbenetesen hamar villan be, hogy nem érdekel. nem érdekel, mit képzeltem és hittem addig, ha ennek így kell történnie, akkor így mesélem, és már hallom magamat a visszaúton felhívni anyám, hogy összecsókolóztam a Gézával. 

 és még csak nem is ez, hanem ez a hosszú, elnyújtott, lassan épülő intimitás: szétfeszít. nem lehet elbírni vele - ha azóta eszembe jut ez az érzés, beleremegek - és akkor felé fordítom a fejem, és tényleg összeérnek az ajkaink. nem csókol meg egyből, de akkor már képtelen vagyok várni, mindenestül kell: átkarolom, megcsókoljuk egymást. 

 bejön egy kisfiú meg az apja, úristen, mennyire hülye látvány, ahogy ott ülünk a falnak dőlve, és csókolózunk. ő motyogva mentegetőzni kezd, én megfogom, felhúzom, gyere, mondom, és egyszerűen kisétálunk. pár lépést teszünk csak, én mondanék neki valamit, de a többiek csoportja kint áll, és Kristóf úgy vigyorog, mintha sejtene bármit. hát csak vigyorogjon, gondonolom, leszarom, tudja meg mindenki, engem aztán nem érdekel. aztán - ahogy mindig - rögtön letámadják őt, basztatni, faggatni kezdik, körülugrálják - mellette akartam maradni, de elsodródtam. megvonom a vállam, ezt talán még látja, aztán elsétálok, mintha dolgomra mennék, közben nagyon fáj és milyen boldog vagyok egyszerre mégis. tudom, hogy majd beszélni fogunk, hogy valami lesz, de hirtelen lett vége, és most szédülök. 

  a gang mellett rengeteg fa, átszűrődik a napfény, már sok ember mászkál. bár lemaradtak, de van egy olyan érzésem, hogy nézi, ahogy elsétálok --- és akkor felébredtem.