2024.06.25.

 a tegnapi napom olyan nagyon nehezen megragadható: ha olvasnám, csináltnak és művinek hatna - pedig nem! 

 délben keltem (még a szombati bulit hevertem ki), a hívásra, hogy enyém a szoba, jövő hét hétfőn költözhetek albérletbe. jött a szerződés, apával nyálaztuk át, bebiztosítottunk engem, beszéltem a tulajjal megint, csupa jóság volt minden, úgy örültem, hogy nem is tudtam kezdeni magammal semmit, csak sírtam. elkezdtem összeírni, miket vinnék magammal, lefestettem a tükröm kékre, hogy jobban passzoljon oda, bevásárlószatyrokat készítettem be magammal, hogy elkezdhessek összepakolni a koliban. 

 nem akartam aznap a koliban aludni, Lilihez mentem volna, de másnap reggelre kaptam időpontot a suliba a diplomafilm-egyeztetés miatt, hát így otthon sem alhattam, hogy időben beérjek. 

 kolimpiát rendeztünk. akkor még nem is tudatosult bennem, akkor csak amiatt akartam elmenni, hogy megünnepeljem az albérletbe-költözést, meg bulizzak egy jót, -- szóval akkor még nem is tudtam, hogy ez az utolsó kolis rendezvényünk. 

 a lidlben vásároltam be, jó idő volt, sok sört vettem, pedig nem tudhattam, mire számítsak. átöltöztem, sokáig illegettem magam a tükör előtt, akkor már tudtam, hogy jön a Géza. mikor Paola megérkezett, még megvárta, hogy leborotváljam a lábam, ő addig a wc ülőkén kuporgott, mennyit nevettünk, nem is volt valóságos. befújtuk magunkat parfümmel, még ki is figuráztuk magunkat, minek ide ennyi energia. 

 sördpedóval kezdtünk, mértéktelen ivás, hogy élveztem, pedig azt hittem, hogy nem fogom, Paola nyert, Nóri és Kolos vezették a játékot, ültünk bekötött szemmel (mennyire fájt utána lehúzni a tape-et a hajamról), kiabáltunk, önmagunkban voltunk jól. 

 gyűltek az emberek, már ott sokat dohányoztam, mást játszottunk, mutogatósat, Kolos olvasta valami telefonos applikációról, akkor már elég sokan voltunk, hányszor megbántódhattunk volna, de soha. egymásnak osztottuk a kortyokat, meglepő kedves dolgoknál mutattak rám a legtöbben (még ennyi idő után is rácsodálkozom, hogy emberek sokkal tisztábban látnak, mint azt feltételezem). ki is pörgettük teljesen, az én indítványozásomra mentünk ki, ott már részeg voltam. 

 beerpongoztunk, engem Nikli kért fel, de Kolos és Nóri eggyel nyert, rosszul érintett a veszteség, régen sokkal jobban játszottam. Peti volt a bíra, előtte már megbeszéltük, hogy összeházasodunk, szóval mindig nekünk adott igazat, Nikli és többször ugrottunk egymás nyakába, annyira rosszul láttam, hogy folyton hunyorognom kellett. 

 mentek a meccsek, már Géza is ott volt, bár nem hederítettünk egymásra, én minden erőmmel azon voltam, hogy kicsit jobban legyek, kellett is, megint hogy megdicsért, én pofát vágtam, lemondóan elfordult, rám vársz? kérdezte előtte, nem, mondtam, Petire, és a mosdóra mutattam, kár, mondta - vagy valami ilyesmit -, milyen jó lett volna, ha engem vársz. 

 hármasban cigiztünk, persze az egyetemről volt szó, visszamentem szurkolni még, aztán megint ki. 

 eldőlt, hogy beerkózni fogunk. Nóriék ötlete volt, de én kaptam rá, hát lassan a többiek is, Nóri felvitte a neveinket egy alkalmazásba, random sorolt össze párokat. 

 kiálltak ketten a koli előtti (parkolóval határos) kis zöldre, egymásnak támaszkodnak, s a cél: ledönti a másikat a kijelölt határig. lehetett ütni, rúgni, harapni, amit akartak. közben mi ültünk, ahogy mindig, a padkán, mint a verebek, hangosan szurkoltunk, te jó ég, mennyit nevettünk, kiabáltunk, és lassan mindenki sorra került, és hajnalban, ha valaki valamelyik gazdagréti luxus apartmanból kitekint, akkor azt látja, hogy frissen végzett, már éppen részeg egyetemisták verekednek egy parányi füves területen, s többen ordítva szurkolnak nekik. én nem tudtam földre vinni, csak petit, ez bántott, most az egyszer rosszul jött, hogy túl könnyű vagyok. 

 pedig kiálltam Niklivel, Vicával és Kolossal is, esélyem sem volt. kiálltam Gézával is, hogy felhördült mindenki, Gézának az volt az első, zavarban volt, megint elsütött pár kettőnkre vonatkozó viccet, de meg sem hallottam, annyira izgultam, hogy végre megtörténik: bánthatom. 

 egymásra támaszkodtunk, már feszítettem a lábam, hogy teljes erőből rúgjam meg, s akkor - a játékszabályokban sajnos előre el nem tiltott módon - felkapott a vállára, úgy vitt a határig, én közben rúgtam, kapáltam, de sajnos túl lassan fogtam fel, hogy a levegőben vagyok, esélyem sem volt, szó szerint ledobott lebaszott a földre. egy másodperc csend, mindenki elhűlt, de akkor felálltam, és ütni kezdtem, erre megint felemelt, akkor a hátát püffölten, de éreztem, hogy nem vagyok elég erős, fú, milyen mérges voltam, kétszer nyert. a többiek kikerekedett szemmel bámultak, majd félve kezdtek nevetni, én a kezem nyújtottam, de aztán nem néztem rá szerintem egyszer sem. 

 körbeértünk, elkezdtek elmenni az emberek, és mi nem tudtunk: ültünk a padkán és rólunk beszélgettünk, az elmúlt három évről, mi lett, mivé lettünk, mi minden csináltunk ebben az undormányos épületben, annyit történet és szokás összegyűlt. és meséltünk, és nem bírtuk abbahagyni, és aki nem közvetlen hozzánk tartozott, az el is ment mind, nem tudtak kapcsolódni. szomorúan állapítottuk meg, hogy ezt mind már nem viszi tovább senki. hogy az alsóbb évfolyamokba járók nem fognak beerpongot rendezni meg trashfilmklubot meg kolimpiát meg random konyhabulit meg bohémozást meg parkozást meg kispénteket. őket már nem fogja össze az a valami, ami minket olyan erősen. 

 mert az a valami vitathatatlanul ott volt köztünk mind, ott volt mindig. visszagondolva vállalhatatlanul sok időt töltöttünk együtt, és egy életnyi sztorink van: láttuk már egymást mindenhogy. és meséltünk, és mennyi minden tűnik teljesen szürreálisnak már az első évből is: szobabulik a színészeknél, hogy Hunort és Marcit minden reggel kávéval keltettem, Kolos alkoholista fél éve, és az emberek, akik nem laknak már itt milyen régóta, és szinte teljesen el is felejtettük őket, pedig sírva nevettünk velük hajnalban a negyedik folyosóján, hogy egymásra esve borultunk be a konyhába. 

 mikor először megláttam a piciszobát, a megkönnyebbülés. összeköltözni bogival, úristen, milyen gyönyörű együttélés volt, és mennyi kalandot és perspektívát köszönhetek neki, mennyi barátot, mennyire szerettem bogival lakni, hogy hiányzik. fél év megint egyedül, már nem is emlékszem, Julival mikor boroztam utoljára, aztán beköltözik Mimi, csupa meglepetés, csupa jóság. 

 hunorral együtt sírtam hajnal négykor télen kint, Marci és én ott állunk a postaládának tűnő hamus előtt teával a kezünkben és a könnyűt hallgatjuk. Mimivel szorongatjuk a kávét, én dohányzom, ő nem. Juli is sír, de ő a boldogságtól, Bogival és Kristóffal sokszor együtt jártunk ki, és Peti, Petivel a világot tudtuk megváltatni még fű nélkül is. ezeket látom, ha elsétálok a koli előtt, őket látom és magamat. 

 talán ma volt az utolsó utam a 8e-vel a koliból a suliba. alig akartam eljönni, zokogtam, milyen jó, hogy volt rajtam napszemüveg. hat nap múlva költözöm - tegnap hét - és milyen irtózatosan vicces este volt tegnap, mennyire abszurd, mennyire méltó hozzánk és a három itt töltött évhez.  

 és most elköltözöm. 

 és ezek a fiúknak nem jelent semmit a vasárnap este, fogalmuk ki, ki az a tóthjóska, ővelük nem gyűjtjük a beerpong-pontokat, és főleg nem verekszünk hajnalban a nyílt utcán puszta viccből. ott van lift, és nem lihegünk és nevetünk egymáson, közel van mindenhez, szóval minek bosszankodni, nem kelt fel a takarító telefonjáró bömbölő kökény attila, nem lopják el az edényeim és akárkivel is fogok élni ezután, már nem fogja tudni. 

 milyen sokáig beszélgettünk, milyen rossz volt felmenni aztán, hosszú beszédek, én sírtam, nem tudtam, hogy más is ennyire meg van hatódva: ez indított meg, én nem mertem eddig, úgy nyomtam, ahogy tudtam, és most egyszerre zúdult rám ez a három év kollégium, amit  hogy gyűlöltem, és most hirtelen vége, és én most jövök rá, én most értettem meg, hogy talán sosem leszek már ilyen boldog és szabad mint a Nagyszeben út 24/b-ben.