2024.05.02

  Képtelen vagyok összeszámolni, hanyadik napja iszom kihagyás nélkül. Soha ilyen intenzív időszak még nem volt. Előtte sosem funkcionáltam hosszabb kialvatlansággal, most szinte észre sem veszem (csak a fátyol ne lenne). Olyan sem volt, hogy az ételt ne hiányolnám, kívánnám, gondolnék rá folyton - most kelletlenül eszem, csak akkor, ha muszáj. Már azelőtt így volt, hogy Jancsi születésnapi vacsoráján én elbőgtem magam egy hosszú, könyörtelen beszélgetés után, hát nem értitek, hogy ha most ilyen életmóddal ezt tudom, akkor később aztán már teljesen lemondhatok arról, hogy valaha úgy, ahogy én szeretném? Azzal próbáltak nyugtatni, hogy de hát nem változik olyan gyorsan a test, meg inkább a férfiak hajlamosak rá. Leszarom. Hánytam, de csak mert képtelenek voltak meghallani. 

Az, hogy Marcit elhagytam, már csak ezt a szorongásnaplót tekintve is effektíve képtelenség, ami miatt gyakorlatilag alig tudok róla burkolt klisék nélkül, valóban magamból válaszolni. Nem értem még, de talán bűntudatom van, mert ilyen felszabadult vagyok most, és rettegek, hogy mi lesz, ha ez a hiány rám szakad. Undorodom, hogy ez megtörtént, és hogy ilyen sokáig hagytam, de el sem tudom képzelni, lesz-e még valaha bárkivel ilyen jó. Követelem vissza azt a három évet, pedig már most elválik az egyetemtől, mintha ez a kettő nem is egyidejűleg történt volna. Az, hogy te örülsz neki, nem nyugtat meg igazán, ez másféle öröm, mint amit én várnék tőled. 

 Kétféle mélység nem összehasonlítható, meg hasonló banalitások jutnak eszembe, mikor rajtatok gondolkodom. Hétfőn még az bántott, amit pénteken veszekedtünk, úgy sétáltam, térkép nélkül a Móriczra, mintha valami küldetés vagy teszt volna. Borzalmas volt. A szabály: sosem fordulhatok meg.  Én sosem vacilláltam túl sokat egy döntésnél, aztán mindig szorongtam, úristen, nagyon rossz helyen vagyok. A Kelenföldi autóbuszgarázsban a földön elterülve, hátukat a hangárnak vetve bagóztak páran, erősen barázdált arcuk volt, tőlük nem féltem, nem is bámultak meg, pedig milyen furcsa jelenség lehettem a világoszöld mellényben a szétesett hajammal. Nem fogom elfelejteni, milyen volt egy csomópontnál egy megérzést követve irányt választani, aztán észrevenni a feliratot: Bartók. 

 Nem tudom, kell-e beszélnem a keddről, mert szerintem például nem. Az egyetlen fontos benne az, ahol én ölelni akartalak, te meg puszit adtál, meg a séta hajnalban a hegyekben, láttam felkelni a napot a vár fölött, megállókat, ahonnan sosem szálltam, részt a városból, ahova nem is megyek már valószínűleg soha többé. A buszon, amivel hazamentem, már dolgozni indultak emberek, pedig ünnepnapra virradt. 

 Tegnap magadról beszéltél, micsoda felszabadító érzés, micsoda öröm és keserűség volt hallgatni téged, látod, erre sincsenek szavaim, pedig már kezded érteni, hogy én csak írva vagyok őszinte. A legtöbb, amit tehetek, hogy várok. Magam miatt nem, miattad félek, hogy megszakítanád, mielőtt lehetne. Mennyire fáj, hogy azt mondtad, Hanna, te jó ember vagy. Micsoda lehetetlen, összeférhetetlen közhely, és most túl azon  a legegyszerűbb etikát magába foglaló tételen, hogy senki sem jó vagy rossz, már egy spektrumot vizsgálva is csak azért sorolhatnál arra az oldalra, mert nem akarsz megismerni. Ez pedig így van, beismerted múlt héten - aztán mégis nekem beszélsz. Csak az elmúlt egy hetet vizsgálva semmi, de tényleg semmi amit tettem, nem igazolja, hogy jó ember lennék, sőt. Mikor kedden a Frici haláláról meg a gyászbeszédről beszéltünk, s azokat a dolgokat összegeztük, amiket tőle kaptunk vagy ő adott, én az ablak felé nevettem. Nevettem akkor is, mikor Marcival szakítottam, és rajtad is nevettem tegnap, mert már akkor tudtam, hogy meg fogod bánni, hogy ilyen hirtelen voltál őszinte. Most majd megint bántasz, hogy visszaszerezd a kontrollt, annyira kiszámítható vagy - és mennyire komplex még így is. Ha téged vizsgállak, magamba nézek.                                                                                                                     (Gyűlölök már ilyen dolgokat leírni. Igyekszem ezt a viszonyt egy objektív rálátással és egy szerzői eltartással vizsgálni, aztán leírok ilyen sorokat, és eszembe jut, mennyire nem tudom lesikálni magamról a Bud Spencer és Született feleségek-féle neveltetésem). - most Proustot olvasok, kizárólag magam miatt. 

 Menjél Berlinbe, mondja a Laci. Kedvesem, annyira sajnálom. Menj Berlinbe, mondja a Tímár. Mellékletesen, enyhe tanári túlzással teszi hozzá, hogy van, aki várjon. Szerintem jó, ha elmész, mondod te. A háromféle megoldásból kettő  után egy boldogságserű-izgatott valami önt el. A tiéd után a képtelen felismerés: nem fogok tudni elmenni, amíg te itt vagy.