2024.04.15.

  Kisütött a nap, elmúlt a depresszióm. Ebbe többet belelátni nem kell és nem is szabad. Így történt, egyik napról a másikra, átmenet nélkül. Írni is azért nem írtam, mert miről, ha nem vagyok szomorú. 

 Kiszakadtam Pestről, ültettem, gyomláltam, a szabadban olvastam. Ellógtam a filmtörit, hogy Gárdonyba utazhassak sétálni. Ittam egy feketét, este már a Rácskertben fröccsöztem.

 Achenbrenner Petráról is csak azért nem meséltem neked, mert tudom, nem értenéd. Az én életemet átszövi az irigység. Ami akkor tárgyakban és játékokban kulminálódott, felváltották később a szószerinti külsőségek: hajak, szemek, alakok - főleg alakok. Gátlástalanul loptam másoktól, és szemrebbenés nélkül tagadtam, mikor ezzel szembesítettek. Csípőt és combot már nem lehetett, annyiszor hánytam, hogy a végén már nem jött más, csak vér. 

 Én hívtam el ma a Hajdu Szabit sörözni. Más is megtette volna, de elememben voltam - ez jóleső nihil, mikor nincs semmi súly, csak ami bennem. Láttam egy isteni jó arcot, ahhoz bezzeg nem mertem odamenni. El kellene olvasnom a Tótferit, holnap arról lesz szó. El akartam küldeni neked egy részletet abból a Sarah Kane drámából, amin a múlt héten dolgoztunk, de aztán megijedtem, nehogy félreérts. 

 Ha tegnap nem dőlünk egymásnak a feneketlen-tó stégén, most nem görcsölnék azon, hogy nem ehetek. Már sikerült túllépnem azon az egyszerű és megrekedt koncepción, hogy az ételt magamhoz nem vevés kizárólag a méreteim remélhetőleges csökkenésére vonatkozik - ez ítélet. Tegnap kíméletlen voltam veled, bántottalak. A fejemhez vágtad, hogy nem mondok el semmit, te meg mindent. Pedig ez is csak játék. Játék, mint ahogy sört kérni, mert elhagytál, az arcomba hajolni, leegyszerűsíteni a napirendet: fürdés aztán alvás (összebújás). Megjegyzést tenni a ballonkabátomra - hm, ez is egy olyan szétnyitós kabát, mi - igen, hú, legközelebb úgy megyek hozzád, hogy ez, alatta meg semmi. Nevetsz, neked is csak a szád nagy, mondod. 

 Bármilyen molekulákból ki tudnám keverni az illatod. Achenbrenner Petrát nem meséltem, ahogy azt sem, mennyire felhangosítja a szorongásom a kokain, vagy akik ötödikben (hatodikban?) videóban demonstrálták nekem, hogyan kellene megölnöm magam, nem tudnak róla, hogy én azt tényleg. A két csokismuffin és a dobozos kávé, amit Pilisvörösváron minden nap a sétámhoz vettem, hogy hiába volt mínusz négy, én töretlenül jártam a hegyeket, és közben olyan emberekhez beszéltem, akiket nem is ismerek. Egyszer észrevettek, felsős fiúk, mulattak rajtam, nekem akkor már mindegy volt - onnan is menekültem, videóban köszöntem el. 

 Igazad van, tényleg alig beszélek neked. Sértődött vagy, bánt, hogy nem bízom benned. Miminek meséltem csak, hogy hányszor akarlak ténylegesen bántani. Hogy addig rúgnálak, míg bereped a bordád. Keresem a hibáid, hogy undorodni tudjak tőled. Olyat mondok, ami tudom, hogy rosszul esik, hogy láthassam, ahogy lehajtod a fejed. Ahogy kaparsz, tepersz, hogy bebizonyítsd, nincs igazam. Kikéred magadnak, te ilyet nem. A telefonodon kutatod a bizonyítékokat, már tudod, hogy lenézlek. Holnap nagyon kedves leszek veled, törődő és figyelmes. (Ezt már elkezdtem. Írtam messengeren, válaszoltál valamit, én: TUDTAM, hogy ezt fogod írni, hallottam a hangodon. Már az előtt tudtam, hogy elküldted volna - hadd dagadjon vissza az önbizalmad.) 

 Órákat ültünk a tónál. Mikor először közeledtél, én arrébb húzódtam, csak idővel nem, végül már én is fogtalak. Még nem játszom olyan ügyesen mint te. Hideg volt, kurvára fáztál, de nem mentünk, rajtam volt kabát. Futva kellett hazamenned, remegtél. Már nem emlékszem, hogy min nevettünk. Az ajtód előtt pofát vágtam, kérlek, mondtad, bementem, megnyomtuk a liftben a segélyhívót, de nem működött. Kikísértél. Ha nem ír abban a percben a Réka, akkor felsétálok a Sashegyre, de végül vettem még sört, és kiültünk az erkélyére. Két percre lakik tőled. Megeskettem, hogyha elköltözik, először nekem szól.

 Reggel Baska megjegyezte, mennyivel jobban nézek ki, mint pár hónapja. Ezt a valahol szörnyen elcsépelt és bizalmaskodó kifejezést használta: ki vagy virulva. Örvendtem, mert tudom. Múlt héten küldtem magamról egy képet Marcinak, azt írtam hozzá: még sosem voltam ilyen szép. Nem a tavasz, nem is a siker: a kontroll. Megrészegít. Úszom ebben az éteri állapotban, most én nézek le rád. Most úgy jelentesz mindent, hogy megvetlek közben. 

 Ha legközelebb kiülünk, elmesélem neked Aschenbrenner Petrát. A fiúkat is, akiket összevertem. Hosszan beszélnek arról, hogy ez mennyire nem az erőszakról, mintsem a hiányról szólt. Hogy téged sem azért ütlek folyton, hogy fájjon azon a ponton - az aktus a lényeg. De tudod te ezt már, nevetsz is rajtam folyton.