2024.02.03

  Álmomban megcsókoltál. Rengetegszer álmodtam már veled, de még sosem csókoltál meg. 

 Délelőtt találkoztunk, nekem erről szólt majdnem az egész hetem, hogy mi esz, mit mondasz majd, hogy tetszik neked az ötletem, és vajon el kell-e búcsúznunk. Én teljesen biztos voltam benne, hogy igen, és még csak nem is zavart, sőt. Megkönnyebbültem. 

 De ma találkoztunk és neked tetszett az ötlet. Örültél neki, kérdéseket tettél fel, alkut kötöttünk, voltak neked is ötleteid, nagyon hasonlóan látunk most. Megszeppentem, erre nem számítottam. Nagyon boldognak éreztem magam. 

 Eljöttem, vásároltam fürdőruhát, hazavonatoztam. Ettem levest és egy süteményt, podcastet hallgattam, egy nagyinterjút Zsótérral. Iszonyú fáradt voltam, ébresztőt állítottam, lefeküdtem aludni. 

 Az álomban csak a délelőtt folytatódott. Megbeszéltünk mindent, elbúcsúztunk. Hallottalak utána mással beszélgetni, hallottam, hogyan szidsz és figurázol ki dolgokat, amiket mondtam. Gúnyos voltál és lekezelő. Először zavart, szar volt, aztán megint figyeltem, és te hosszan beszéltél, és én azt a hangsúlyt, azokat a szavakat már évek óta nem hallottam - pont úgy viccelődtél, ahogy Dani régen. Erre már egyáltalán nem emlékszem. 

 Kirontottam, megkerestelek, megmondtam, hogy hallottam, amit beszélsz, és te mentetőzni keddtél és és sírni kezdtem, nagyon sírtam, beszélni sem tudtam. Először azt hitted, hogy amiatt, hogy viccelődtél, de nem, ráztam a fejem, de nem tudtam elmondani, hogy azért bőgök, mert ugyanúgy beszélsz, mint Dani. Butaságnak tűnt, és nem jöttek a szavak a számra, de te mennél jobban vigasztaltál, én úgy sírtam egyre inkább. 

 Aztán megnyugtattál, és azt mondtad, semmi baj, hogy tudod és pontosan tudod mi a baj, és sajnálod, és ahogy néztél, ahogy fogtál, ott már tudtam, hogy arra gondolsz, hogy szeretlek, és milyen veled lenni, miközben mással. Nem mondtad ki, de majd belehaltam akkor, hogy van ez a furcsa nyelvünk, és nincs szükségünk, hogy szavakká formáljunk bármit, amit amúgy is tudunk. 

 Aztán megcsókoltál. Majdnem biztos vagyok benne, hogy te engem. Még sosem csókoltál meg, ezt már mondtam, de most igen, és elsöprő volt, és le sem lehet írni. Csupa vadság és szenvedély, a földön feküdtünk egymáson, hogy vágyhat két ember ennyire egymásra? 

 Nem tartott sokáig, mert vetkőzni kezdtünk, fehérnemű volt rajtunk, és akkor én arra gondoltam, hogy ez most megtörténik és hogy nem akarom. Nem így, nem most, és Marcira gondoltam, és arra, hogy mennyire szeretem. A világunkra, a kapcsolatunkra, amit olyan nehezen és gondosan építettünk föl, és milyen jó benne lenni. Rád is gondoltam közben, hogy ha megtörténne, az milyen méltatlan lenne, soha nem tudnál megbízni bennem többé, mert ezt tettem Marcival. És veled, veled is. (Ha teljesen őszinte akarok lenni, a testemre is gondoltam. Hogy én nem ebben a mostani formájában akarom neked adni, nem tetszett, zavart.) 

 Elhúzódtam. Te ezt nagyon természetesnek vetted, ez sértett, te tudtad, hogy én ezt le fogom állítani. Már meztelenek voltunk, hű, milyen kellemetlenül éreztem magam, ahogy veszem fel a ruhákat és te rám sem nézel, annyi testtel volt már dolgot, hogy az enyém nem is jelentett neked semmit. Kótyagos voltam és zavart. Megbántott. Azt hiszem, hogy azt akartam volna, hogy igazán akarj lefeküdni velem, és nem tudom, hogy miért, talán Marcira gondoltál te is, de visszakoztál. És bár én húzódtam el, talán ha nem teszem, a következő másodpercben már te tetted volna. 

 Világos volt, zavart a meztelenségem, kinéztem az ablakom és akkor felkeltem. 

 A két beállított ébresztő közül egyik sem szólt, már javában beesteledett. Én sokkal fáradtabb voltam, mint ahogy lefeküdtem, és azóta nem hagy nyugodni, nem bírok koncentrálni, mert csak az jár a fejemben, hogy ne, könyörgöm ne, hogy én annyira de annyira szépen engedtelek és termettelek magamban, és már semmit, de semmit nem akartam tőled, és erre megcsókolsz álmomban, hát mit lehet ezzel kezdeni?