2024.01.20

  Szomorú vagyok egyedül és sokszor társaságban is. Nekem már nincs jövőm. 

  Erőlködöm, hogy lehessen vége, nem tudok egyedül lenni, bármennyit alszom, bármit nézek vagy eszem, ideig-óráig jó csak, aztán kimerülök, görcsölök, elfáradnak a szemhéjaim és minden nehézzé válik. Bár tudnám, hogy mitől, talán a napsütés hiánya vagy csak szimplán a tél - eddig foghattam a szakításra vagy a fogamzásgátlóra, de a hormonjaim simulni látszanak, Marcival pedig boldogabb vagyok mint valaha. 

 Egyedül vagyok hagyva a diplomafilmmel, és nem jó, és még mindig nem jó, és lehetetlen magamból építeni, mert egyre inkább azt látom - és egyre világosabban látom - hogy bennem nincs semmi, hogy üres vagyok és szürke. Hogy egy semmi vesz körül, és elfogyok ebben a semmiben. Hogy már fogalmam sincs, hogy miért akartam ezt csinálni, hogy akarom-e csinálni egyáltalán. Fáradt vagyok, nincsenek ötleteim. Én nem tudom, hogy mit hazudtam eddig magamról, de nem vagyok elég többé. 

 Bogit akarom és Csabát, Rékát, Márkot, embereket, akik körülvettek tavaly, akik addig vezettek, míg ki nem kerekedett az, amiről filmet szeretnénk csinálni, és akik mára teljesen eltűntek. Másodára hagyom el a fülhallgatóm, bár zenét sem tudok hallgatni mostanában, nincsen pizsamám, mandarint is minek vettem, már nem bírja a gyomrom - szétszórt vagyok.  

 Egyedül Marci mellett jó, abban az édes, aranyszínű burokban, biztonságban, Marcival, hogy a testhője átmelegítsen, a nyúlkfarkvég-végű epizódok, zsíros kenyér, kakaó. Nem lehetek mindig vele, jól viselem, így ünnep, ha igen. 

 Berlinben is jó, de Berlinben négy napot voltam (ez volt az első utam egyedül). Milyen friss élén bent cigizni szinte bárhol, a nagy pelyhekben eső hó, a finom sörök, a végtelen séták a szétbombázott történelemben. Négy napig nem gondoltam semmire, minden más volt, mégis ismerős, itt boldogabb lehetnék, erre gondoltam, és hogy milyen messze vagyok még attól, hogy visszamenjek egyáltalán. 

 Már nem érdekelnek a művészetek. Leszarom a filmeket, nem járok színházba, mert minden darab olyan olcsó és nagyot akaró, idegesít a zene, kiállításon sem voltam mióta, és sajnálom rá a pénzt, mert úgysem érdekelne semmi. Sorozatot is csak olyat nézek, amit láttam már, de sakkozom közben, vagy a telefonom pörgetem, mindig unatkozom. Koncentrálni nem tudok egyáltalán, eddig minden dolgozatom a mesterséges intelligenciával írattam. Nem pörget a kávé, már nem hoz lázba semmi. 

 Úristen, visszaolvasni sem bírom ezt mind, hogy lehetek ennyire nyomasztó, ennyire semmilyen, ennyire üres?