2O23.12.12

 Hanna!

Eljött az a pillanat bennem, hogy írjak neked egy levelet. Sajnos többet kellett volna, de sosem vettem rá magam. Most viszont összegyűlt bennem elég dolog. (Azért itt, mert geci rondán írok és nemhogy te, de én sem tudnám visszaolvasni.)

Ma volt először egy olyan pillanatom, hogy most leülök és szembenézek az érzéseimmel, szembenézek a fájdalmaimmal és ennek most az is a része, hogy írok neked.

Nagyon sokat gondolok rád, talán nem is telik el úgy nap, hogy ne tenném. Minden nap viszont másképpen hatsz rám. Van, amikor azt érzem, hogy teljesen elengedtelek, van amikor semleges, viszont vannak napok, amikor borzasztóan hiányzol. Hiányzik minden, amit tőled kaptam, a törődés, a szeretet, az élmények. Mai napig köszönök neked sok-sok mindent, egy nagyon fontos elemét képezted a fejlődésemnek. 

A mai után viszont rámzuhant egy keserű valóság, amibe talán eddig őszintén és istenigazából bele sem mertem gondolni: már nem egymásé vagyunk. Bennem még dolgozik erősen az a pillanat, amikor a Manyi előtt zokogsz nekem, ott én is megtörtem, csak nem tudtam neked kimutatni. Azóta minden nap azon gondolkozok, hogy jó döntést hoztam-e, hogy én voltam-e a hülye, vagy hogy egyáltalán volt-e jó döntés. Amikor látom, hogy mész előre és fejlődsz, bontakozol ki, majdnem hogy virágzol, akkor viszont kicsit megnyugszom, mert arra gondolok, hogy másképp lehet sokkal rosszabb lenne és én is sokkal rosszabbul lennék. 

Ámbár mindig megbolygatta ezeket a tényeket a sok emlék, ahogy mondod, hogy szeretsz, ahogy mondtad, hogy velem akarod leélni az életed, ahogy szeretkeztünk, ahogy szerettük egymást - hátha az a sorsunk, hogy megöregedjünk együtt. Naív tőlem sajnos, de kicsit most megértem, hogy mit érezhettél az elején, amikor félrehívtál beszélgetni.

Most én érzem ugyan ezt a fájdalmat. Sőt, gyűlöletet. Undort. A gondolat, hogy egy másik férfi hozzád ér, rendesen hányingert okoz. Nem értem, hogy ha így éreztél nemrég, akkor hogyan engedtél be mást, hogyan lettem ennyire jelentéktelen? Persze nem rólam szól ez, csak kurvára fáj. 

Bocsáss meg ezért az önsajnáltatásért, rövidre zárom, nem bántani akarlak. Talán soha sem lesz még valaki, akit így szerettem és ennyit jelentett, de talán mégis. Talán egyszer úgy nézek erre vissza, hogy egy hatalmas tanulság, egy lecke volt. Talán mégiscsak külön leszünk boldogok, ami most kimondva fájdalmas, de őszintén ezt kívánom Neked. Mindig. Hogy boldog legyél, hogy csináld azt, amire hivatott vagy és érezd is jól magad közben. Hogy kiteljesedj, színházba járj, arról beszélgess emberekkel, amiről szeretsz, hogy dolgok izgatottá tegyenek, hogy valami lekössön, valami tanítson, és hogy egyszer majd megkapj mindent valakitől. Hogy szeretve, kívánva, megértve, meghallgatva és biztonságban érezd magad. 

Lehet, hogy most egy ideig nem fogok tudni a szemedbe nézni, sajnos most gyenge leszek ahhoz, de számíthatsz rám. 

Kicsit most gyűlölnöm kell téged ahhoz, hogy minden rendben legyen bennem is.

Nem a legszebb levelem valaha, de ezek olyan dolgok, amiket lehet el sem tudnék neked mondani soha. Igyekszem jobban lenni, igyekszem tovább lépni, hogy ne legyen kellemetlen többet.

Köszönök mindent

Szerettelek

Marci

szia! 

nagyon köszönöm, hogy írtál nekem, tényleg elképesztően örülök neki. viszont engedd meg, hogy írjak még egy keveset én is. 

 

 világosan kimondtad a manyi előtt, hogy már nem szeretsz, hogy bár látsz esélyt arra, hogy valaha még együtt leszünk, azt sok-sok idő múlva csak. hát nekem esélyem sem volt elnyomni azt a fájdalmat, engem fogott, és lesöpört. nem tudtam nem megélni, annyira jelen volt, annyira valódi, rám zúdult a gyász, szembe kellett néznem vele. 

 

 azóta viszont eltelt lassan két hónap, a manyi óta. én majdnem minden nap írtam, majd egyszer megmutatom, hasonlóan éreztem sokszor, mint te; egyik nap azt hittem, hogy teljesen elengedtelek, a másikon nagyon hiányoztál. 

 

 megmondtad, világosan, hogy már nem szeretsz, és hogy ha újrakezdhetnénk is, az is minimum egy év. de muszáj volt megfogalmaznom, hogy én nem ülhetek otthon a szobámban a körmöm rágva, hogy mikor döntesz úgy, hogy készen állsz, hogy mikor bocsátasz meg, mert talán nem fogsz soha, és én nem tölthetem az időm azzal, hogy rád várok hiába. ezzel szembe kellett néznem, és úgy érzem, hogy neked is. és te is mondtad, hát ez indított el mindent, te is mondtad, hogy akarsz másokkal lenni, hogy azt érzed, hogy ez lenne helyes. 

 persze nagyon fájna, ha mással látnálak, ezt egyáltalán nem vitatom, valószínűleg szörnyen lennék akkor. 

 szóval nem tudod, hogy én milyen amplitúdóval éltem meg mindent, és hogy mennyi, mennyi mennyi munka volt minden magammal kapcsolatban. annyira összetörtem akkor, alapjaiban kellett újraépítenem magam. szóval kíméletlenül sokat foglalkoztam magammal, csupa háború meg küzdés volt minden —— aztán szépen lassan ez elkezdett csendesedni. azon kaptam magam, hogy már tudok nevetni, és jól lenni, hogy kapok levegőt. ezek a spektrumok aztán egyre tágulni kezdtek. 

 persze nem mondhatom, hogy teljesen elengedtelek, ez hazugság lenne. persze, hogy szoktál hiányozni, és gondolok rád, és még tud fájni, még tudok miatta magamra dühös lenni, de ezek egyre ritkulnak és kopnak. 

 én is csak és kizárólag a legjobbakat kívánom neked, hogy boldog legyél, hogy biztonságban legyél, hogy azt csinálhasd, amit szeretsz. ha bárhogy tudok neked bármiben segíteni, kérlek, szólj. én szívesen segítek neked, ha engeded, hogy segítsek neked. 

 nagyon fontos vagy nekem, fájna, ha teljesen elveszítenélek. én örültem, hogy egy könnyű és egészséges mederben tud tovább folydogálni a barátságunk, sokat jelent. én nem tudnálak teljesen elvágni az életemből.  

 

szomorú vagyok attól, hogy most gyűlölnöd kell engem. de tiszteletben tartom. 

 

 (nagyon örülnék, ha valamit válaszolnál nekem. akár messengeren. tudom, geci dolog ilyet kérni, de érted. tényleg örülnék neki) 

 hanna 

Hanna!

Nem tudom, hogy ezt hogyan gondolhatod rólam, hogy ki tudnék ilyet mondani. Soha sem tettem. Ott azt próbáltam neked elmagyarázni, hogy már nem foglak tudni ugyan úgy szeretni, ugyanis az egyik barátommal aludtál és csókolóztál. Illetve sosem gondoltam azt, hogy az lenne a helyes, ha mással lennék. Azt feltételeztem, hogy talán akkor könnyebben túl lennék ezen, de nem tudnék még egy másik lányhoz érni anélkül, hogy rád gondolnék.

El tudom képzelni, hogy mit éltél át akkor és ezért is őröl a lelkiismeret. De nem mertem és ahogy mondtam, nem tehettem magammal azt, hogy egy ilyen után visszaengedlek. Lecserélhetőnek, pótolhatónak éreztem magam és ez borzasztóan rossz érzés. 

Tudom, hogy te máshogy működsz, de azért haragszom ennyire, mert nekem közel sem elég ennyi idő, hogy mással legyek. 

Nem visszakönyörögni akarlak, most meg már főleg nem, csupán elkeseredett vagyok, mert most ugyan ezt érzem, hogy te már tudtál pótolni. Valószínűleg ez önző dolog, amit írok és ezért bocsáss meg nekem, de talán senki mással nem tudnám megosztani. 

Viszont örülök annak, hogy vissza tudtad építeni magad és hogy boldog vagy. Ez nekem is egy példa, hogy szedjem össze magam, hogy ha te túl vagy, akkor én miért nem. 

Ígérem ez az utolsó üzenetem erről. Köszönöm, hogy válaszoltál.

Marci