2O23.12.11

 Hogy negyven percet alszom és átszelem a fél országot, hogy beérjek reggel kilencre, hogy három órát üljek egy sötét vágószobában egy olyan férfiért, aki úgy van fent facebookon, hogy csíkos szatyor. És túladagolja magát, és nem hiszi el, hogy élek. 

 Bárcsak viccelnék, de én nem kértem tegnap, csak sportfröccsöt, mert annyira féltem, hogy megint, hogy nem fogok emlékezni, hogy az a másik, az a fürtös színész miket mond rólam nekem. Borsival ötleteltünk déltől, teát főztem és levest, oda-vissza mászkáltam a szobában, jazzt tettem be, próbáltuk kitalálni, hogy hogyan meséljünk a diplomafilmben. Utolsó pillanatban készültünk el, a buszon sminkeltünk, megnéztünk egy előadást az Ódryn. A fürtös vetkőzni kezdett, Borsi a lábával a székem hátulját rugdosta, nem bírtam nem nevetni. Mikor teljesen lemondtam az estéről, belém botlott a buszmegállóban - nem erre az éjszakaira várt, de eljött velem. Én józan voltam, ő nem. 

 Annyi minden történik, és nekem annyi minden lett valami. 

 Már egy hónapja nem, szóval most újra figyelni kezdtem, hogy mit és mikor eszem, ilyenkor mindig félni kezdek. Mozognom kell, ez jár a fejemben, de én hajnalban járok haza és átalszom a délelőttöt, folyton a 8E-n vagyok, és elúszom még a mosással is. Már nem tudok nevetni a vicceiden, és csak a legritkább alkalmakkor hiányzol. Ennek így kellett lennie, ezt mondta Bogi tegnap, és hogy már az elején, a leglején tudni lehetett, hogy nem vagyunk egymásnak valók. 

 Én tudtam, de te is tudtad ezt? Ezért vonakodtál, aztán kapálóztál úgy? Fájna, ha tényleg, de most tulajdonképpen már teljesen mindegy, nekem, te nem tudod, de szokásaim lettek és hirtelen egyik estét sem töltöm már egyedül.

Abbahagyom, nem dicsekszem.