2O23.11.27

 Nem is tudom, hogy miről beszélhetnék most, hogy már nem vagyok szomorú. Csöndes minden; a harmincegyes, a 8E, még a kávéfőzés is. Már nem tölti be a teret a sírásom. 

 A nyomással úszom, most pont annyi, hogy nem temet be, ezt még bírom, ezt tudom kezelni. Többet gondolok rád, mert mindig érdeklődsz, és nekem az a gyengén - bárcsak ne dicsérted volna meg a hajam. A mályvaszínű napokon mindig figyelemre éhezem.

 Már nem nézek repjegyeket, most szívesen maradok. Itt mézízű az este és jól esik a felkelés. Mostanában keveset álmodom, és szinte semmit veled. Tegnap azt mondtad, hogy vigyázzak magamra, pedig már mióta nem. 

 Rajzon sírtam, mert nem ment, nem tudtam. Hazajöttem és aludtam egyet, aztán teát főztem és iqost szívtam. Novellákat olvastam hozzá, annyira keservesen keresek valami feldolgozhatót. Pénteken elő kell állnom egy ötlettel, de én még mindig csak ott tartok, hogy vágy. 

 Elkezdtem egy új sorozatot, megnéztem a többiekkel egy filmet. Felhívtam anyáékat, felvettem az új pólóm, bevettem az antibiotikumot. Most jobb lenne veled, erre gondoltam, meg hogy én nem merek érezni, mert azt csak teljesen tudok, és most nem akarom, hogy hiányozz. Még azt sem tudom, hogy miért van ez hirtelen így. Talán a Hold a hideg, vagy csak hogy mennyire egyedül maradtam nélküled. 

 Újabb iqost kezdek, mióta beteg lettem két hete, nem tudok cigarettát szívni, nem esik jól. Ma havazott, semmilyen bögre nem melegít igazán. 

Ha szomorú vagyok; szerethetőbb is. Ez nem mostani megfigyelés, én tudtam erről, de mindig rosszul esik. Anya félreért - én nem szeretek szenvedni, engem csak jobban szeretnek, ha szenvedem. Mélyebbek a szemeim, szebb a bőröm és tudok hallgatni. 

 Most egy darabig hideg lesz, de legalább rend. Minden feszélyt leporolok magamról. Te nem vagy jól, még mindig nem vagy jól, és én még mindig nem tudok segíteni neked. 

 Rajtam is csak én, de most minden olyan súlytalan, lehetetlenül könnyű.