2O23.11.18

  Ismét fárasztó napjaim voltak - de már másképp. 

 Elkészült a reklámfilm. Levittük Debrecenbe, bemutattuk, megünnepeltük. Az emberek szerették az ötletet, a filmet és az illatot is. Utolsó pillanatban derült ki, hogy mégsem megyünk haza az utolsó vonattal. Sodródtunk a színészekkel, fröccsöztünk és beszélgettünk. Vettem egy fürdőt, negyven percet aludtam, aztán Paola és én elindultunk hajnalban, hogy elérjem a reggel kilences órám Pesten.

 Teljes mértékben megérte. 

 Jó este volt, olyan, amiről lehet mesélni, ami kerek történet. De azóta fáradt vagyok - hát nyilván baszki! 

  Megváltozott az íráshoz való viszonyom. Pontosabban minden, ami ehhez a bizonyos feldolgozásnaplóhoz kapcsolódik. Mert azon az estén hárman voltunk, hárman szinte végig; Paola, Marci és én. 

 És nem tudom, hogy mit kéne erről mesélnem, érted? Mert kérdezték - anya, például - hogy milyen volt, hogy esett, mi történt, mit gondolok sőt erről, és én őszintén meg voltam lőve, fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, hiszen volt ő, voltam én, beszélgettünk, talán nevettünk is, jó volt. És gyakorlatilag ennyi. Nemhogy nem zuhantam meg, még egy kedvesebb mennyiségű bor és a sokórás eufóriában vegyült fáradtság sem hozott ki belőlem semmilyen könyörgő, szélsőségesen szomorú, dühös - vagy akármilyen olyan állapotot, amit feltételezhetően volna. Vagy amit megéltem az elmúlt hetekben. 

 Nem hiányzott. Nem voltak pillangók. Nem volt másabb, mint azok, akiket korábban szerettem. Csak Marci volt. 

 És érdekelt, hogy mi van vele, és rákérdeztem a szomorúságának okára, és szuper dolgokat tud mondani, és jól esett látni, hogy jobban érzi magát - és néz ki -, mint amikor felszállt a vonatra. És ennyi. 

 Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a negyven perc alvást választom - én! -, hogy felkeltek (még részegen) és átszeljem az országot és beérjek egy órára, amit baromira leszarok, csak mert akkor lehetek egy fiúval, aki tetszik. És tessék, ilyen lettem, én, aki a szakítás első pár hetének minden pillanatába belehalt.

 És én - én - ismerem magam, én tudom, hogy kelhetek holnap reggel szívszakadva, Marci után sírva, de valamiért mégis azt érzem, hogy ez már nem fog megtörténni. Vagy, ha igen, már nem tudok semmi olyat érezni vele kapcsolatban, amit ne tettem volna - húsbavágóan mélyen - az elmúlt hetekben.

Én, én, én. Látod, már magammal foglalkozom, most magamhoz viszonyítok mindent.