2O23.11.13

 Most aztán igazén nem fogok elkezdeni mentegetőzni, amiatt, hogy miért hagytam ki pár napot. Magamnak írok baszki. 

Szerelemből kevés is fáj. 

 Marci tegnap Jázminnal ment színházba, TUDTAM. Mármint már azelőtt is, hogy elmondta volna. És Paolának írtam, és Paola felhívott, és én már nem is emlékeztem erre, hogy milyen jó tud lenni hozzám valaki - csak úgy. 

 De előtte, előtte neonok voltak, és cigibe sírás, rengeteg lekapart bőr és rossz ébredések. Ha tehetném, most visszatemetkeznék, vissza a meleg falakba, a kamillateába, oda ahol érezni még a levegőt. Ahol annyira messze vagyok az összes tehertől, hogy még nevetni is elfelejtek rajtuk. 

 És persze történnek jó dolgok, fantasztikusak, de az üvegbúrán belül most minden torznak és értelmetlennek hat. Minden, a filmek, az órák, Marci, és még az írás is. Ha nem hinnék, mondtam tegnap a telefonban, akkor most eléggé nagy szarban lennék. De még mindig hiszek, csak nehéz, olyan sok erőfeszítés, és annyiszor érzem, hogy nem megy, hogy képtelen vagyok erre, bármire. 

 Ismételhetném magam, hogy elveszett az origóm, de minek tenném, te is tudod és én is. És azt gondolod, hogy magamnak kéne ezt a szerepet betöltenem, hogy nekem kéne a saját világom középpontjában élni, és tudom, és is tudom. Csak mondd el, hogy hogyan, mutasd meg, mert nekem elhiheted, hogy próbálkozom, igazán, de sem a zene, sem az olvasás, a séta sem, a mozgás sem és a barátokkal töltött idő sem segít igazán. Erre biztosan azt felelnéd, hogy persze, mert egyedül az idő mire én mondanám, hogy kösz bazdmeg. Még nincs egy hónapja. Úristen, vasárnap lesz egy hónapja. 

 Már igazán lehetnék jobban, de ez szörnyen hullámzó. 

 Ó, és ne hidd azt, van ám, aki szemet vetett rám. Férfiak elkezdtek észrevenni. Ma valaki, mint egy édes kis kölyökkutya - hatalmas mosollyal persze, mikor meglátott - kávéra invitált. Nemet mondtam, pedig már mióta nekem is ő. 

 Büszke vagyok magamra, mert írok, még akkor is, ha megint nincs semmi értelme, és egy katyvasz, és már azt sem tudom, miről beszélje. De ez az elmúlt napokhoz képest óriási haladás. Csak legyen már vége, én tényleg nem tudom ezt kezelni, és most csak magamon tudok segíteni, és nekem tényleg idő kell, mert másképp nem megy, mert annyira belefáradtam a folytonos próbálkozásba. 

 Nem ismerek a piciszobára, egészen más így, depresszió és levesillat nélkül.

Már nem is emlékszem, hogyan bújtam be az ágy alá zokogni a karácsonyi pulóveremben a harminckét fokban december elején, mikor a harmincnégyes lány elmondta, hogy mit, már nem.

Most nem ismerek épp magamra sem, rúzs van rajtam, és szőkítve van a hajam, sehol egy porszem, pörgök, mint egy játék.

Szeretnélek megismerni és semmit, tényleg semmit nem tudni rólad.

Fulladozom a bevallott csendjeimben, és megint tépkedem a bőrt, és még mindig hányok.

A jobb napokon fogyok.

Semmi sem olyan jó, mint térdelni, és magamra gondolni, meg hogy milyen lehetnék, és hogy így miért nem. Minden rosszul működést a kiömlő dolgokra fogok, aztán lehúzom őket.

Csak megkönnyebbülésemben sírok.

Én így beszélek róla, nekem ez a szorongásnyelvem.

Néha leszorítom a gyomorgörcsöt és mindig sokat rágózom. A gyengeséget kiszagolják.

Ez egy ilyen, másokon nem lehet változtatni.

Én nem tudtam a barátnőmön segíteni, és most kurva. Az anyukájával még tartja a kapcsolatot. Ezt tegnap kérdeztem meg, névtelenül.

Az én apám akkor dicsér, ha tűrök, ha némán ülök, amíg más nem. Ugyanez mással már kifogásolható. Én nem tanultam meg megvédeni magam.

Csak szenvedem, amiket érzel. Spagettit főzök és sokat iszom, dohányzom. Egy filmben élni mindig könnyebb.

Rosszabb napokon szeretek. Álmomban idegenekhez bújok. Soha, tényleg soha nem mutatom, ami éppen van.