2O2.11.14

 Nem hiszed el, de ez egy jó nap volt. Tényleg. Mármint kurva stresszes, nyilván, de valami megváltozott (most így érzem, és abszolút leszarom, hogy ezt már mondtam párszor). 

 Valami más, valamit mintha sikerülne elengedni. Talán a hiánynak egy bizonyos formáját. 

 Én azt hiszem, hogy tudom, minek köszönhető ez a változás. 

 Tegnap a konziban voltunk zenét felvenni, Paola, Jázmin és én. Fáradtak voltunk, az iskola már rég bezárt, késő volt, ugyanaz a dallam ment újra és újra a csellón és a zongorán. Nem volt kicsi a tér, viszont elég zárt. És képeket csináltunk, és Jázmin - magától! - felhozta a Marcit, és megnyugtatta a lelkem, és tudtam nevetni. Aztán sétáltunk, fröccsöztünk, de főleg olyan emberekről ábrándoztunk, akikhez bárcsak lenne bármi közünk. 

 El nem tudom mondani, hogy mennyire jól esett. Már el is felejtettem, hogy milyen, hogy mennyi erő lakozik abban, amikor szándékokat és szavakat fejtegetünk, amikor válaszokat elemzünk. Hogy milyen felszabadító a fejemet a kabátom a fúrni zavarosban, a rengeteg “jó, de…”, az összesikkantások, hogy ó, hogy dehogynem. 

 Hazafele őrá gondoltam, rá, akiről most ne haragudj, de nem beszélhetek, mert már annyi ideje, már olyan mélyen. Akire soha nem lehetett Marci mellett. 

 Aki egyszerre a minden és semmi, ő, ő, az egyetlen, aki mellett minden -  az egész kapcsolat, a szakítás, és a szakítást követő összes eltelt idő - bagatellnek és súlytalannak hat. 

 Én nem akartam olya lány lenni, az, aki csak úgy tud továbblépni valakin, hogy lesz valaki más, 

   de mi van akkor, ha az a másik, az a más, ő, g, mindig is volt?