2023.11.07

 Kedd van, tehát lent az alagsorban beerpong. Én is lementem, pedig nem akartam, ráerőszakoltam magam, aztán végül fél órát voltam nagyjából, elszívtam három cigit, játszottam egy meccset, aztán mentem. Pedig a kezdetén még kedvem is volt, énekeltem, töltögettem a poharakat. Aztán megjött Jázmin, és ismerős volt az illata, hát rákérdeztem, hogy mit visel, és csak annyit mondott, hogy "valami dohányosat", és én tudtam, annyira éreztem, hogy az az. Onnantól mélyrepülés, feljöttem, az autóversenyzős karrierem építgettem a Forma-1-es játékban a tabletemen. 

 Igazából már a suliban is ilyen voltam. Ma két viccet is elsütöttem a szezonális depressziómmal kapcsolatban, szóval talán tényleg, miközben persze nem segít, hogy olyan dalokat hallgatok (folyamatosan), mint az Arcade, a Total eclipse of the heart vagy az All i want. 

 Még mindig nagyon fáradt vagyok, talán jobban, mint előtte. Ennek az őszi szünetnek baromira semmi értelme nem volt; csak eszembe jutatta, mennyivel jobb máshol lenni. Itt mindent áthat a szorongás, a stressz és Marci jelenléte. Itt hidegek a falak, mindenkinek karikák vannak a szemei körül és senki nem tud már igazán figyelni. 

 Zavar, hogy hallom a nevetéseket. Zavar, hogy most már eljátszani sem tudom, hogy jól vagyok, hogy minden rendben. Ma alig szóltam, csak szívtam a cigarettám, meglepődve tapasztaltam, hogy milyen csönd van olyankor, és hogy mások gyakorlatilag alig szólalnak meg, főleg hozzám. Próbáltam visszaemlékezni, vajon ez mindig is így volt-e. 

 Nem figyeltem drámatörin sem, pedig a kedvenc órám. A buszon, azt hiszem, sírtam egy picit. Főztem egy vacsorát, és arra napra gondoltam. Június lehetett, meleg volt, de csak kellemesen, és akkor rengeteg sétáltam, mert felszabadított. Hazjöttem iskolából, és sétáltam, és akkor is így volt, a birkenstockom volt rajtam, és egy otthoni rövidnadrág, meg egy hasitasi, abban indultam el otthonról. Tizennégy kilométert mentem, pedig nem akartam, csak végig akartam sétálni a 8E vonalát, illetve azt a szakaszt, amin nap mint nap járok. A parasztházat akartam látni a hegytetőn, amit olyan régóta kiszórtam magunknak és a völgyet. Aztán egy ponton elkanyarodtam, és a villamost kezdtem követni, nem jártam még azon a szakaszon, érdekes volt, és már fáradtam akkor, és szörnyen törte a sarkam a papucs, de mentem, mert volt célom; Marcihoz tartottam. 

 A lakása előtt felhívtam, hogy jöjjön le egy cigarettára. Akkor, emlékszem, keveset találkoztunk, legalábbis nem annyit, amennyit szerettem volna, és aznap is talán lemondott, vagy csak nem keresett, mindenesetre meglepetésként érte az akcióm. De mivel ott voltam, ezért felhívott vacsorázni, pont főzni kezdett. Ugyanazt csinálta, amit én ma. Megettük, és ő könyörögni kezdett, hogy aludjak ott. És én -  részben, mivel nem volt nálam semmilyen cucc, részben pedig büszkeségből - nemet mondtam, pedig kiszonyatosan nehéz volt. Emlékszem, hogy nem volt rajtam smink, és hogy a hajam miatt aggódtam, hogy nem túl csapzott-e. És aztán ezt az alkalmat sokat emlegettük utána veszekedéseknél, hogy neki időre és térre volt szüksége, nekem meg rá. De most nem is emiatt jutott eszembe, hanem a curry miatt, aminek furcsán szívszaggató módon ugyanolyan íze volt, mint az enyémnek most. 

 Valójában Marci már nem szeretett engem. Már nem úgy. Emiatt szakítottunk, vagyis én, mikor bejelentettem neki szeptember elején, akkor ez dolgozott bennem legfőképp. És ezt még sosem írtam, és főleg nem mondtam ki soha. Mikor újra összejöttünk októberben, akkor ezt kerestem, ennek az igazolását, hogy ugye nem, és hogy tévedtem, és bárcsak így lett volna. És én minél jobban próbálkoztam, és igyekeztem, és beszéltem, annál inkább taszítottam el. Utólag belegondolva; hiba volt. Ha vártam volna, ha kibírtam volna még pár hónapot, valószínűleg helyreáll ez is, organikusan, ahogy kell. Vagy én is átlendültem volna azon a bizonyos holtponton (rózsaszín ködön, ahogy ő hívja), vagy őbenne változott volna meg valami, és értékelődtek volna át a prioritásai, de nem, én türelmetlen voltam, csimpaszkodtam belé és sírtam, és elmondtam neki, hogy mennyire rettegek ettől. És ő tudta, de már nem tehetett semmit. 

 Pedig én nagyon sokszor utáltam az elején. Kétszer próbáltam meg szakítani vele, és ő nem engedte, én pedig csak jobban gyűlöltem emiatt. Néha magamat is utáltam, amiért vele vagyok. 

 Most ezt keresem magamban. Erre próbálok visszaemlékezni, kényszeríteni próbálom magam, hogy érezzem újra, hogy jusson eszembe, miért haragudtam rá, mi taszított, mi volt benne annyira elviselhetetlen, de nem műküdik, nem jó, mert azóta egyszerűen mindenre rácáfolt, és ami akkor ott az én teljes érvényű igazságom volt, az mostanra buta, gyerekes banalitás. Még az sem zavar, hogy helytelenül írja azt, hogy "úgysem". 

 Látod, mennyire csapongok, mennyire nem tudok konszenzusra jutni semmivel kapcsolatban, mindenen csak pattogok, aztán bumm, semmilyen következetesség nincs bennem. Elhanyagolom az iskolai teendőim, a nyakamon lóg három projekt, amit nagyon-nagyon sürgősen be kéne fejezni, és képtelen vagyok rá; sorozatot nézek és álmodozom. 

 Most nagyon-nagyon nem vagyok jól. Ha együtt lennénk, most nála aludnék, és teát főzne nekem, és én addig beszélnék, amíg minden problémám egy nyomorult kis tyúkszarnak tűnik. Végighallgatna türelmesen, és fantasztikus tanácsokat adna a végén, megölelne, és puszit adna a homlokomra. Elveszett a kikötőm, a biztos pontom, és most baj van, és én nem tudom, hogy hogyan oldhatnám meg nélküle.