2023.10.26

level G-hez

Cefetül érzem magam, a vécében kuporgok, bent óra van, nekem szaggatja a mellkasom a hiányod, legszívesebben felsírnék, de még lélegezni is képtelen vagyok - felfogni azt, hogy ma már biztosan nem jössz be. 

Pedig első órán ott voltál, csak épp én nem - elaludtam, mert veled álmodtam, hogy a fejed a fejemre hajtod, és nem vagyok biztos benne, hogy utólag inkább a korábban kelést választottam volna, mert ez a kép élénkebben él a fejemben, mint bármi, amit a héten mondtál nekem.

Most megint nem látlak majd napokig. Hogy mossam ki a sötéteket, főzzek vacsorát és menjek haza borozgatni a családomhoz ezzel a tudattal? Nem vagy, nem is leszel, nekem meg fogalmam sem lesz, hogy te épp hol és mit, csak forgolódva tervezgetem majd a hétfőt - ahol szintén alig szoktál megjelenni.

Nem tudsz olyat tenni, ami bántana. Mindezt én alkotom és szenvedem bent, gondosan betakargatva az agyonmosott védettségi maszkjaimmal. Annyi mindenről nem kérdeztelek még, ezek ilyenkor mind bennem maradnak, tobzódnak, addig-addig burjánzanak, mígnem már saját válaszaim vannak rájuk. A végén már semmi sem marad belőled, ettől félek, sőt, rettegek, hogy mikor nem vagy, én megteremtelek, pótlom a hézagokat, mígnem a végén már meg sem ismerlek,ha nem a fejemben.

Ezek kékszínű napok, farmerkékek, kopottak és kiábrándítóak. Ilyenkor nem ment meg senki, és nekem sincs erőm másokat, csak a két négyzetméterembe vágyom, hogy örlődhessek a paplan alatt, de még az odaút gondolata is kiborít, hogy átmenni a Bahon, hogy nem találni téged.

Sodrok egy cigarettát, nem sírok a buszon. Valahol mélyen a hiányoddal gyurmázom.