2023.10.25

 Ma van a szülina-pom-pom-pom... Úristen, mennyire szomorú nap. 

 Soha ilyen stresszben, gyomorgörcsben és rohanásban nem töltöttem azt az egy napot az évben, mikor átlépek egy életkorból egy másikba. Egy zuhanás volt; Urána, vetítés megint, a hang nem jó, hangot villámjavítani, dcp (van még idő egy dcp-írásra?). Suli, utószinkron, a színészek jajj, várnak majd ránk, de terem sincs, basszameg Marci, hogy nem foglaltad le, és most óra van ott, hát így nem lehet hangot felvenni. Paola robog ki vörös fejjel; nincs óra, az jó, az nagyon jó, de a színészek negyvenöt percet késnek, nem lesz idő, nem lehet befejezni, máskor kell, de mikor, vagy várjál, hát mégis megcsináltuk, igaz sokkal később, mint terveztük, de kész. Hazamenni, puffogni, hogy a kibaszott tanárok is, hogy mi az, hogy "szankcionálni akarják a motiválatlanságom" - a mit? -, otthon sírni, sírni, hogy már megint a maximumot nyújtom, és nem elég, nem számít, hogy jelen vagyok az órákon, hogy az összes feladatot teljesítem, hogy tartom a határidőket, hogy egyedüliként szervezek és adok be dolgokat. Lélekemelő apa-monológ; semmi baj lányom, te egy más kurzust képviselsz. Nem velük vagy, tehát ellenük. Ezzel kezdeni bármit nem lehet. Aztán vissza koli, tea Petivel, ez jó, végre egy csöndes, szép pillanat a napban, tudok nevetni és csak lesni ki a fejemből, mert jól esik. 

 Azok, akiknek Facebookon nyilvános a születésnapjuk, illetve annak időpontja - szóval az ismerőseik értesítést kapnak arról, hogy héhé, ez ma van - ők nem is tudják valójában, hogy ez egy mennyire magányos nap annak, akinek nem. Mármint, ha az ünnepeltnek ez számít és fontos - mint mondjuk nekem. Pedig mindig igyekszem letagadni. 

 Hát felvállalom, oké, rendben, nekem kettő barátom írt ma. Családtagok, ők igen, még szép, érted már, hogy miért annyira fontosak nekem? Ők soha, soha nem felejtenék el, hívnak, írnak, gondolnak rám. 

 Még Marci sem köszöntött fel.

 Mi a fasz? Ne haragudj, de tényleg nincs jobb kifejezésem erre, nyilván szörnyen rosszul esik és érint, mert egy hete, szóval konkrétan egy hete még nála keltem, és, bár tudom, nagyon sokszor (mindig) elmondom, de mi barátok vagyunk, azok maradtunk, és ma is beszéltünk, ahogy eddig mindig, és neki nem jutott ez eszébe, nem jutottam eszébe. Pedig még emlegettük is a közelmúltban (sokat). Vele választottam ki a születésnapi ajándékom, amit végül anya egyáltalán nem küldött vissza, szóval most nálam van, tulajdonképpen rajtam, és folyamatosan érzem, és szeretni próbálom - legfőképp elfogadni -, de nem megy. Köd, só és keserűség-illata van. 

 Hát, most aztán nem nyomnak össze a falak. Most van klíma, ami fűt, van torta reggelire, egy egészen korrekt spotify-lejátszási listám, smink az arcomon, és egy bekészített ipa előttem. Egy életkorom, aminek betöltésével már bárhol a világban nagykorúnak számítok, holott nyilván egyáltalán nem vagyok tekinthető felnőttnek. Vagy ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz? 

  Valami szúr bent, valami éles és lila. Talán jobb lett volna, ha többen örülnek ma velem, vagy ha nem szégyellném, amiért ilyen kevesen. Éjfélkor tejet ittam, mogyoróvajas kenyeret ettem (ahogy az elmúlt kétésfél évben mindig) és Girlst néztem. Nem volt rossz, csupa nosztalgia és sár dolgozott bennem, próbáltam visszaemlékezni, nem gondoltam a filmemre, programszerűen sajnáltam magam, aztán rosszul aludtam. 

 Szóval Marci nem köszöntött fel. Hát, minden nap, valahogy minden nap sikerül valami icipici-késhegyszúrósan-nemtörődömségre-foghatón megbántania, ami egyértelműen a legrosszabb, ami lehet. Mert bíztam benne, mert reméltem, hogy ha más nem, legalább ő. Csak ő, ő, mindig ő, a fenébe is, annyira mérges vagyok magamra, hogy faszér' nem tudok túllendűlni ezen (rajta)? 

 És ilyenkor eszembe jut - szerencsére - hogy egy hete, szóval hogy ennyi ideje tart ez az egész, hét napja váltunk el, tehát hogy várhatnék el magamtól ilyen dolgokat mégis, és teljesen természetes, tiszta és gyermeteg az, hogy mégis zavar, hogy nem írt, hogy Isten éltessen, vagy hogy boldogat. Mert betöltöttem egy életkort, aminek ő már egyszerűen nem része, vagy nem úgy, és én nem voltam felkészülve erre, nem lehet. 

 Megint egy kékszínű, kitaposott, fakó nap. És még csak nem is a legrosszabb születésnapom, mert elbaszott, és szörnyen kellemetlen szülinapok terén szerintem élen járok az egész világon. 

 De mindig azt remélem, hogy a következő, az majd jó lesz, és várom, és reménykedek, és ha valamit, hát ezt igazán szeretem magamban, és ezt nem veheti el tőlem sem az osztályfőnököm, sem a barátaim, sem Marci - még ő sem! -  hogy én tudok hinni, és fogok is.