2023.10.20

 Abszolút nem fogok elkezdeni magyarázkodni, hogy miért ülök még mindig pizsamában (15:04), a huszonhét fokra (klímával persze, abszolút illegálisan) felfűtött kollégiumi szobámban az ágyamban, miért az egyetlen befejezett dolgom ma a Girls végignézése volt, és miért nem főzök magamnak még egy banános-csokis kávét, mikor egyértelműen szükségem lenne rá. Lustaságból, nyilván. 

 Szolnokon kéne lennem, filmfesztiválon, ahova végül csak bekönyörögtem magam, és még talán szállásom és ingyen kajám is lenne, és nem mondom, tényleg érzek egy kis bűntudatot a szervező lány miatt, aki olyan kedves volt velem a telefonban, és most nem tudok nem arra gondolni, hogy időnként szomorúan a passomra pillant, amit már napok óta nem vettem át (nem is fogok), és az egyetemistákon mérgelődik, meg hogy minek vesződnem egy félórás telefonnal, ha aztán baszok az egészre? 

 Otthon is lehetnék. Rég voltam, anyát legalább két hete nem láttam, erre nagyon régóta nem volt precedens, sőt, meg is ígértem, hogy megyek, ilyenkor mindig ezt szoktam. Most valahogy mégsem érzem helyénvalónak. 

 Csinálgattam valamit, elkezdtem feliratozni a filmet, moodokat készítettem a Don Juan-etűdhöz, beszéltem Balázzsal a fényelésről. Ezermiliószázalalékosan jobban érzem magam, mind tegnap, és ugyanez a hatodik hatványon a tegnapelőtthöz képest. A háromnegyed órás telefont a kékvonallal valószínűleg nem fogom megismételni tehát a jövőben, mert minden jel arra mutat, hogy jobban leszek. 

 Tegnap este elmondta Marci, hogy Helsinkibe készül, és semmi nem történt bennem. Bőgnöm, toporzékolnom kellett volna, de valójában arra gondoltam, hogy az a hely gyakorlatilag egy északi Szolnok, mármint a képek szerint, meg, hogy milyen szar hidegben forgatni, mert kesztyűben nem tudsz sodorni, és amúgy is, a dohány is drága, az emberek meg tök depressziósak. Aztán rájöttem, hogy ez végtére nem is hangzik OLYAN rosszul, és hogy talán nekem is el kéne mennem. (Vajon hogy hangozhat finnül az, hogy szeretlek? - megnéztem, geci bénán) 

 Ez most egy céltalan állapot, ami új, én ezt nem ismerem. Én nem tanultam meg szeretni magam, és most is csak kívülről tudok magamra nézni, és tudom, hogy egy párhuzamos dimenzióban most hangosan röhögnek a hajamon, mert szörnyen idétlenül áll, de legalább az arcbőröm szép (mennyi, te jó ég, mennyi munka volt!), és biztos vagyok benne, hogy nem érzik az iqos fingszagú gőzét - amit most is épp szívok - ami mondjuk elég megnyugtató. 

 Már nem akarom visszacsinálni, ami történt, valójában igaza van Marcinak, és filmet kellene belőle készíteni, mert arra kapunk elvileg tízmilliót (!) - pszichológusra meg nyilván nincs pénzem. De kell egy bizonyos távolság muszáj, hogy legyen, hogy tudjam, mit érdemes megfogni, kiragadni, feldolgozni. Mi az az univerzális élmény, amit most én érzek a legjobban (nyilván a megalázottság, de talán ennél konkrétabb dologra lenne szükségem). Megalázottság+szégyen+bűntudat+valami maradék kétségbeesés (de az már a jövő kapcsán). De ez olyan, mint egy átlagos érzelemkoktél egy teljesen átlagos huszonéves akárki életében, szóval még abszolút nem tuti. Sokkal jobb lenne, ha legalább megvertem volna Marcit, érted, vagy mondjuk nekieestem volna egy széttört borospalackkal, ő meg letépte volna rólam a fehér lenvászon ruhát, miközben minimum leköp, szóval erről lehet filmet csinálni, de arról, hogy a Manyi előtt valaki megáll tőlem fél méterre, miközben egy féligpánikroham-közepén ordítom, hogy kezdjük újra, stb., mert az a valaki fél egy kutyától, ami az utcán kóborol (?) - kurvára nem láttam azt a kutyát, na mindegy -, szóval arról meg nem lehet. 

 Furcsa, de két éve nem volt ilyen szürke, mint most. Nem is tudom, tavaly más huzatot használtam, meg a nap is talán többet sütött, vagy csak nem figyeltem, de most minden fakó és még a levegő is nehéz. Nem tudom eldönteni, hogy mennyire esik jól, valójában ezután sírni fogok, pedig tegnap azt hittem, hogy már nem tudok többet (tudod te, milyen ijesztő, amikor egy igazi, üvöltős-fojtogatós bőgő-session közepén benyitnak a szobádba a minisztérium emberei? - Valójában ügyet sem vetettek rám, nem volt nagy cucc). De ezek már tisztább könnyek, ezekbe már nem vegyül a teljes kilátástalanság és a másfél évnyi mélység, csak hogy kaphassak már végre levegőt, mert most nem tudok eleget, és nagyon zavar.