2023.10.19

  Lemondtam a parfümöt, illetve írtam anyának, hogy ha tudja - és elvileg persze -, akkor vonja vissza a rendelést, vagy küldje vissza, tegyen bármit, de nekem nem kell, én látni sem akarom, és nem is tudom azt a parfümöt, amit veled választottam ki négy napja, mikor még közelében sem voltunk annak, hogy mi már nem. 

 Nem tudom, hogy hogyan lehet elbírni azzal, hogy én basztam el. Mert bárcsak te, az mennyi dühvel, idegességgel, mennyi kitölthető érzéssel járna, akkor püffölhetnék, és jóval többször használhatnám a “geci” szót, mint egyébként, szóval az valami, amivel kezdeni lehet valamit. De most én, és ez egy fura, dermedt, étvágytalan és kékszínű állapot. A kísérő érzelmek - megalázottság és szégyen - miatt még csak beszélni sem lehet róla, komolyan, képtelen vagyok bármilyen szánakozó tekintet, vagy egy elfojtani képtelen félmosolyt elviselni, ami egy egyszerű dolgot közölne csak; hát mire számítottál? 

 Nem tudom, hogy hogyan fordulhatott ki minden, amit rólad vagy veled kapcsolatban reméltem és hittem. És bárcsak lennének kérdéseim, bárcsak ne tettem volna fel az összeset - annyira világosak a válaszaid, még csak kétség sem maradt utánad. Te már nem szeretsz engem többé. És igen, abszolút hiba volt üvöltve sírni és könyörögni, de én soha, tényleg soha nem adtam fel semmit, vagy léptem hátra, és most tessék, csak ezt tehetem, semmi mást, mert rád nincs hatásom, már nem lehetsz cél, már nem maradt semmi. 

 

 Tegnap még nálad keltem, és megöleltelek, megcsókoltál, két kávét főztél, csináltál reggelit, összebújtunk indulás előtt és azt mondtad, hogy szép vagyok. Ez már azután volt, már órákkal azután, hogy én elmondtam neked, hogy hogy volt, hogy mit csináltam, amikor már nem veled, és akkor összementél miniatűrbe, de aztán reggel megint nem, és hogy lehet ez, és aztán miért zsugorodtál össze megint, miért zártál ki, miért mondtad, hogy vágassam le a hajam? 

 És te mondtad, te, hogy másokkal kéne lenned, hogy nem akarsz, de mégis, és én ezért mondtam el, mert annyira fájt ezt hallani, mert azt hittem, hogy te egyáltalán nem ilyen, szóval hogy abszolút más vagy, hiszen beszéltünk erről - sokat! - és mégis, és bántani akartalak, de azt nem gondoltam, tényleg nem, hogy emiatt mindent elvágok belőlünk. Már nem találkozhatunk. Meg sem csókolhatlak. És kevesebbet keressük egymást. 

 Huszonnégy órája még voltál, teljes egészedben, jövővel és fizikai jelenléttel, és most már az vagy, akit bántottalak, akivel megcsináltam ezt, valami visszafordíthatatlant, valami neked annyira fájót, amit már sem eltörölni sem elfelejteni nem lehet. Jóvátenni sem - megkérdeztem. 

 Hát hogy, hogy lehet ezzel teát főzni és bebújni a lepedő alá, ahol mi annyiszor, és mit fújjak magamra reggelente, ha még a születésnapi ajándékom is veled választottam ki, és hogyan töltsek be egy másik életkort, aminek te már nem vagy része, és hogyan korlátozzalak téged két szám közé, és hogy, hogy lehet úgy felkelni reggelente, hogy rólad álmodtam egész éjszaka?